La Palma a Kanári szigetek legnyugatibb földdarabja, déli végén a legutóbbi vulkánkitörés 1971-ben volt, a szigeten több lávamező és sok vulkán található, míg északi részén változatos növényzetű buja erdőkben lehet barangolni. Területe 728 km² (47 km hosszú, 29 km széles), gyakran emlegetik la isla bonita-ként, azaz gyönyörű szigetként.

A Skyrunning World series versenysorozat ultra távú versenyei közül 2016. május 7-én a Kanári szigeteken, La Palmán rendezték a 2016. évi első világkupa futamot, a Transvulcania ultra trail-t, ahol abban az évben egyedüli magyarként én is rajthoz álltam és végig örömfutóként teljesítettem is a 74 km-es távot, 4350 m szintemelkedést és 4057 m ereszkedést (futva bizony az is igénybe veszi a lábakat).

2009-ben két hetet kerékpároztam a Kanári szigeteken, már akkor elvarázsolt a környék, La Palma szigete pedig a szívem csücske lett. Talán egy évvel azután, hogy futni kezdtem, két éve tudtam meg, hogy La Palma szigetén rendezik a terepfutók egyik - nem extrém távú - legkedveltebb ultra terepversenyét, ami egyfelől a csodás útvonaláról, másfelől az elképesztően rajongó és lelkes szurkolókról is híres.

Az útvonal az sziget déli végéből az óceánpartról indul, majd a néhány évtizede kitört vulkán közelében, vulkáni homokos ösvényen elhaladva ér fel Los Canarios faluba, ahonnan a Rute de los Volcanes híres ösvényen, vulkánokat követve egészen 1900 m fölé kapaszkodik. Egy 1400-1500 m magasan haladó könnyebb köztes részt követően sziklás ösvény vezet az őskráter, Caldera 2200 m feletti gerincére, amin az út kb. 15 km-t tesz meg egészen a 2426 m-es tetőpontig, a Roque de los Muchachosig. A következő 17 km-es szakasz az óceánig vezet, a combizmokat kellően igénybe véve; végső kilométerei egy csodás, vad sziklaoldalon szerpentizenek le a hullámzó vízpartra, ahol szurkolók várják az embert. A célig még 5 km-t kell futni, megtenni, ennek elején 340 m szintemelkedés fárasztja még az izmokat, majd következik a varázslatos célegyenes, ahol a lelkes helyiek tapssal, pacsizással, szurkolással buzdítják a győztes után órákkal később érkező teljesítőket is, akik újabb életre szóló élménnyel lettek gazdagabbak.

2015 májusában már tudtam, hogy 2016-ban én is a rajthoz állok; otthonról a világhálón követtem a versenyt. Ősszel kezdtem készülni rá, de a végső legkomolyabb terepfutó-edzésekre márciusban és április elején került sor.

2016. május 7. A verseny hajnala

A buszpályaudvaron egymást érték a rajthoz induló buszok; minden flottul ment. A járművön persze szemléltem a többi résztvevő felszerelését, cipőjét: ki mivel készült, ki hogy öltözött. Talán picit, de nem sokat bóbiskoltam a buszon. A rajthelyszínre leérve, a világítótoronynál várakoztak a futók. Erről olvastam, hogy a hűs óceáni szél miatt érdemes meleg ruhát vinni és csak a rajthelyre beállás előtt levetkőzni. Szerencsénk volt: alig fújt a szél, enyhe idő volt. A nagy tömeg ellenére csak pár mobil WC állt rendelkezésre, így elég későn értem a rajthelyre, így viszont épp láttam, amint a rajt előtt negyed órával ott melegítenek, kocognak a világ legjobbjai, a verseny esélyesei, mint Anna Frost, Nicolas Martin, Luis Alberto Hernando. Élmény volt, testközelből látni és belegondolni, hogy egy mezőnyben indulhatok velük.

TRANSVULCANIA 2016’
(az írás végén megtalálható a versenyen készült, főleg GoPro felvételekből készített videóm)

A szűk 1600 fős mezőny, élen a tavalyi világkupa győztes és pályacsúcstartó, 2016 ősz óta már világbajnok Luis Alberto Hernando-val, és több neves, világklasszis futóval 6 órakor, sötétben rajtolt el a sziget déli végében álló világítótorony mellől. Külföldi teljesítők beszámolóiból tudtam, hogy a mezőny hamar keskeny ösvényre szorul, így sajnos hamar be is következett a torlódás, szerpentinen a lassabb haladás miatt várakozás. a sziget egyik fő gyalogútján, az első órákban gyakran vulkáni homokos GR131-en vezetett az út. Szerencsére kamáslit viseltem, így időnként az ösvény melletti mély homokban futás nehézségét is vállaltam, hogy megelőzzek néhány körülményesen, túl kényelmesen haladó résztvevőt. Kb. 3 km után kocsiút szélességű „föld”úton kocogtunk; ekkortájt a hajnal első fényei is megjelentek az égbolton.


Az első frissítő, a szurkolásáról híres Los Canarios előtt újabb – vulkáni homokos – szerpentinösvény lassította a mezőnyt. A falu előtt, majd a központban is az út mentén szurkolók tömege állt és tapsolt, buzdított bennünket: felemelő élmény volt! Sosem volt még ilyenben részem. 7:22-re értem a frissítőre.

Adatok: Megtettem 7,03 km-t +711 m szintet – időm: 1:22:59; helyezésem: 1235.

A települést követő 5 km-t felfedeztem már pár napja: vulkáni kövek mentén, néha vulkáni buckák mentén vezetett; kb. 1200 m-es magasságig még csak elvétve lassított süppedős vulkáni homok. Korábban a sötétben még nem nagyon tudtak zavarni a bottal haladó résztvevők, ám itt világossal bizony mind jobban zavartak az előzésben. Többnyire egy ember széles ösvényen haladva – mivel nem nagyon törődnek a hátulról érkező gyorsabb futóval – veszélyesek lehetnek kiálló botjaikkal. Az időnként egyik oldalt köves, vagy meredek, másik oldalt leszakadó, lefelé meredek hegyoldalon haladva a bot nélküli futókat sem mindig könnyű előzni, hát még a botozókat. Korábbi élménybeszámolókat olvasva kiderült, nem csak én voltam így ezzel; épp egy angol futótól olvastam ezt, hogy őt is idegesítették a botozók. Az az igazság, hogy szerencsétlenül a mezőny végső negyedében, vagy még hátrébbról rajtoltam, viszont a két évtizednyi hegyen bringázás miatt az emelkedőket jól bírom (azokhoz képest mindenképpen, akik közt haladtam). Időnként csodálkoztam, hogy többen lankás kaptatókon sem futottak, vagy amikor a jó meredek hegyoldalon, a mély vulkáni homokos emelkedőn milyen visszafogott, fáradt tempóval haladt a többség (igaz, a mezőny ¾-énél). Előztem is. Kétségtelen, a terepfutás a tejesítménytúrázásból nőtte ki magát... 

1500 m táján mind gyakrabban haladtunk panorámás részeken, készültek is ám a fényképek; mikor pedig először megpillantottam Tenerifét a távolban, a felhők felett, bizony hangot is adtam ámulatomnak. Varázslatos volt a reggeli fényekben. Pár napja kb. 1500 méter magasságig jutottam fel; akkor bosszankodtam, hogy a felhők miatt semmit sem láthattam a kilátásból és majd’ megfagytam a hideg, szeles időben. Erre vártam, hogy még a szokásos felhősödés előtt, csodás fényekben futhassak, haladhassak végig a panorámás Ruta de los Volcanes útvonalon. Nagyon örültem a parádés kilátásnak: épp annak a látványnak és élménynek lehettem részese, amit oly sok fotón láttam már a világhálón.

A meredek szakaszokon továbbra is előzgettem aztán álltam meg fotókra, néha zoomolásos videózásra; a GoPro-val filmezés miatt nem kellett megállnom. Váratlanul, 9:41-re értem fel las Desedas frissítőjéhez és ellenőrzőpontjához: ismerős volt a kilátás és az előttünk álló meredek, vulkáni homokos kaptató, tetején a ránk váró fotósokkal.

Adatok: Megtettem 16,48 km-t +1878 m szintet – időm: 3:41:30; előzésekkel együtt, a sok fotózás és videózás miatt helyezésem 200-t romlott: 1440.

Magamnak egy érdekesség: Los Canariostól Las Desedasig 1 óra 43 perc volt a nettó időm (bruttó kb. 2 óra 10 perc), amellyel így a kisebb hullámzásokat beleértve ennyi idő alatt tettem meg fölfelé kb. 1170 m szintemelkedést, beleértve a homokos, süppedős szakaszt.

Gyors víztöltés és két pohár iso frissítés, valamint fotó és videózás után már kocogtam is tovább. Talán ez volt az egész útvonal legmeredekebb emelkedője; itt is nagyon látványos volt a többség és az én fölfelé haladásom közti különbség. Talán azért alakulhatott így, mert ott, a mezőny hátsó negyedében haladók kevéssé lehettek az emelkedők megszállottjai; azok előrébb futhattak. Ránézésre kb. 20-25%-kal haladtam gyorsabban náluk fölfelé, ami előnyt aztán persze a fotózásaim (40 kép készült, zoomolós Sony videókamerámmal pedig még 17 percet filmeztem) során vissza is adtam, ezért történhetett, hogy több futó már 3-4 óra együtthaladás után is, majd 13 óra versenyidő után is szerepel a fotóimon.

A fotósok melletti csodás panorámahelyen szerintem én is eltöltöttem vagy 6-8 percet (talán itt fogyasztottam el egy gélt, mivel a rajttól El Pilarig csak folyadékot kínáltak a frissítőkön. A folytatásban enyhe kellemetlen meglepetés volt, hogy noha én azt hittem, innen már végig lejt az ösvény El Pilarig, valójában pár kilométeren át még egymást váltották az emelkedős és lejtős szakaszok. Eközben jó volt fotókról ismerős szakaszokra érni; egyikről a nap folyamán először előbukkant az őskráter, a Caldera Taburiente és legmagasabb csúcsa, a Transvulcania útvonalának tetőpontja, a 2426 m magas Roque de los Muchachos is. Korábban azt hittem, hogy akár 10:20 tájban El Pilarhoz érhetek („hisz addig már csak lejt”), ám a hullámzások során lassan már-már aggódni kezdtem: az idő ketyegett és még mindig nem kezdődött a hosszabb lejtő….  Bizony igyekeznem kellett – ismertem fel.

Eleinte mély vulkáni homokos lejtőn, majd már erdei ösvényen kocogtunk a félmaratonosok célját is jelentő, komoly frissítőállomás felé, amelyre a szervezők 5 órás limitidőt szabtak meg. Aki annyi idő alatt nem ér oda, az nem folytathatja a versenyt. 4:50-es idővel jutottam át az ellenőrzésen, pittyent a cipőmre rögzített chip. Megnyugodhattam J.

Adatok: Megtettem 24,48 km-t +2108 m szintet – időm: 4:49:53; helyezésem Las Desedas óta alig változott (eleinte fotóztam, videóztam még): 1454.

El Pilarnál (24,3 km-nél 1440 m magasan) bőséges frissítőállomás várta a futókat; ettem két kis szendvicset, aszalt gyümölcsöt, müzliszeleteket, banánt, narancsot is, megtöltöttem Softflask kulacsom és miután – a következő hosszabb étkezéses frissítő nélküli szakasz miatt - eltettem két müzliszeletet, egy szendviccsel és müzliszelettel a kezemben nekivágtam a folytatásnak.

A következő, csak folyadékkal váró frissítőállomás, El Reventonig (1420 m) 6,8 km-t kellett futni, nagyobbrészt sík vagy enyhén lejtős úton. Sajnos a panorámás, napsütéses szakaszról az El Pilarhoz vezető lejtőn a felhők közé ereszkedtünk le, így felhőben, ködben futottunk. Ez bizony szokatlan volt a korábbi évek kánikulájához képest. Menetközben falatoztam, kocogtam óvatosan, miközben gyakran láttam gyalogló résztvevőkkel. Furcsa volt: futóversenyről van szó; akkor síkon, lejtőn vagy néhol lankás emelkedőn miért nem futnak ?

Én azért igyekeztem így tenni, így pár tucatnyian mögém is kerültek. El Reventonnál (31,07 km, 1420 m magasan) alig időztem; ittam két pohár vizet vagy iso-t, megtöltöttem softflask-om, majd megkezdtem a 2000 m fölé vezető kaptatót.

Adatok: El Reventonig megtettem 31,06 km-t + 2255 m szintet – időm: 5:29:12; a felhős szakaszon nem volt miért fotózni, előztem párat, így helyezésem: 1415.

Felhőben és ködben haladva ritkán fotóztam csak, így érthetőmód gyakori volt az előzgetés, e szakaszon talán már kevésbé okozott gondot a botozók előzése. Akadt egy fél km-es rész, ami teljesen meglepett: sok filmet, fényképet láttam már a Transvulcaniáról, de erről az őserdei, páfrányos, mohás, zúzmós szakaszról egyet sem. Még a felhős részen haladva éreztem egyszer, hogy mintha fogynának belőlem az energiaforrások, így ekkor kivételesen elővettem valami otthonról hozott táplálékot: azt hiszem egy gélt és egy fél MaBaker szeletet fogyasztottam.

Egészen 1900 m magasságig kellett mászni, mire kiértünk a felhők közül és végre napsütés melegíthette testünket. Végre !!! – mosolyogtam :) Vártam már, hogy ne a hideg és minden kilátást elzáró felhőkben haladjunk. E részen (vagy talán a következő 20 km-en is ?), a gerincen kb. 5 km-enként hegyimentők álltak készenlétben arra az esetre, ha valaki megsérülne, valakit menteni kellene. Korábban, még felhős részen a közelben repülő helikopter hangját is hallottam; 2015-ben pl. kiszáradt versenyzőket is kellett helikopterrel menteni.

Kb. 13:15-re érhettem fel egy panorámás helyre, kb. 2000 m magasan épült menedékházhoz (Rifugio Punta de los Roques), ami felhők fölött járva kiváló alkalmat adott, hogy végre benapkrémezzem magam. Jól esett csodás helyen pár percet időzni; bár fizikálisan meglettem volna nélküle is. Az épület mellett padra ülve falatozás közben végeztem el a műveletet, mikor meghallottam hogy a kedvencem, Luis Alberto Hernando nevét említik a helyiek és azt is tudtam, hogy a győztes kb. 5-15 perce célba érhetett. Feldobott a válasz: sorozatban harmadszorra nyert Luis Alberto :).

A calderára nyíló panoráma miatti fotózásokkal és videózással együtt talán 20 percet is időztem a menedékháznál és közben persze facebookon megosztottam, hogy haladok ám, immár 2000 m felett :). Ezen idő alatt akár 100-an (vagy még többen) is vígan megelőzhettek. Felhőszint közelében kocogtunk tovább, ereszkedtünk vissza 1900 méterre, időnként vad sziklafalak oldalában haladva, majd 14:26-ra érkeztem meg a Pico Nieve frissítőállomásra (42,3 km és kb. 3200 m szintemelkedés után, 2038 m magasan).

Útközben jegyeztem meg, hogy szinte pont 14 óráig a fotóval filmmel együtt is kb. 40 km-t és 3200 m szintet tettem meg, ami 5 km/ó-nak felel meg; a sok megállásomat, holtidőmet leszámítva nettó tempóm simán megvolt 6 km/ó.

Adatok: Pico de la Nieve frissítőig megtettem 42,26 km-t + 3145 m szintet – időm: 8:26:35; az emelkedőkön jól haladtam, első felében alig fotóztam-videóztam, előbbre léptem, így helyezésem: 1336. Egy meredek, emelkedős részt kiválasztva: egy 4,6 km + 600 m szintes szakaszra mért 54 perces „menetidőm” 5,1 km/ó fölfelé.

Jól esett kicsit falatozni, szusszanni. Még bő 10 km (és a limitidőig 2,5 óra) volt a tetőpontig, a minden földi jóval ellátó, tésztát is nyújtó Roque de los Muchachos-i frissítőig: kellett az energiautánpótlás! Kb. 10 perc időzés után jócskán meredek ösvényen kapaszkodtam vissza a panorámás gerincre, ahol felhők jártak táncot; hol betakarták a kisebb buckákat, hol pedig Tenerifére is nyíló kilátásnak örülhettünk.

Innentől tulajdonképpen hosszan már csak időnként sziklás és technikás, de gyakran jól futható ösvényen haladtunk. A gerincen tekergő útra, a calderára, illetve az óceán felé nyíló panoráma persze gyakran késztetett fotózásra, ami gyakori visszaelőzéseket is eredményezett; az egész nap során volt olyan futó, akit talán 8-10-szer is visszaelőzhettem. Szerintem jókat mosolyoghatott, hogy megállok fotózni, néha videózni, majd igyekszem újra előre….

A sok fotózás, filmezés következtében – időnként már magamnak mondogattam, hogy „na már csak itt kattintok egyet, aztán meg sem állok a frissítőig..” – 15:56 lett, mire a Pico de la Cruz-i frissítőállomásra értem; órám adatai alapján az elmúlt 90 percből 36 perc volt holtidő (ebből talán 12-14 perc a frissítőn); talán e szakaszon volt a legnagyobb a fotózás-videózás okozta „időveszteség” és a frissítőről a Roque de los Muchachos csúcsára nézve itt éreztem először azt amiről többektől is olvastam, hogy oly messzinek tűnik a csúcs, csak nem akar közeledni. Minden frissítőnél kitett kis tábla jelezte a következő ellenőrzőpontig ránk váró távolságot; ez most 4,4 km-t futatott, de a csúcsra nézve messzebbnek tűnt.

Adatok: Pico de la Cruz frissítőig a rajt óta már 47,40 km + 3572 m szintemelkedés (és 1288 m ereszkedés) volt a lábaimban – időm: 9:55:47. Ahogy írtam is a sok fotózást, videózást, kissé visszaestem; helyezésem: 1358.

A Roque csúcsa újabb limitidős pontot jelentett; aki nem ér fel oda 17 óráig, az nem folytathatja. Az elmúlt fél órában nekem is feltűnt, hogy kicsit elszórakoztam az időt, így sajnos oda jutottam, hogy megint oda kellett ám figyelnem. Az ismertető alapján a 4,4 km-re bő 300 m szintemelkedés jut, ott ezt nem tudtam. Mivel a Roque nem sokkal volt magasabban, mint a Pico de la Cruz, úgy saccoltam, hogy 16:40-re oda is érek. Noha igyekeztem, párszor nem hagyhattam ki pár gerincre, óceánra vagy a calderára nyíló panorámás fotót és videózást, természetesen mindig mondogatva: na már csak ezt az egyet… ! Klassz volt a távolból ráközelíteni a csúcs alatt szerpentinező ösvényre és a nagy fedett sátorra, a frissítőállomásra.

A végső kb. 1 km-es emelkedőn megállás nélkül igyekeztem fel, persze menetközi film azért készült, ám épp szinte fel sem néztem, amikor váratlanul fotózták a felérőket (egy jó kép azért csak született). 16:53-kor meglett ez az ellenőrzőpont is (Roque de los Muchachos, 51,8 km után, 2426 m magasan); a következőig nagyon sok időm volt (ha nem töri össze magát az ember, azt lehetetlen elbaltázni), így teljesen nyugodtan frissíthettem, táplálkozhattam.

Adatok: Roque de los Muchachos frissítőig a rajt óta már 51,82 km + 3879 m szintemelkedés (és 1485 m ereszkedés) volt a lábaimban – időm: 10:53:11. E szakaszon is meg-megálltam a gyönyörű tájat megörökíteni, ám a második felében sietősebbre fogtam, így helyezésem alig változott: 1353.

 A szokásos aszaltgyümölcs, müzliszelet mellett a fő energiaforrás ezúttal két adag tészta volt. Noha a padokat emberek foglalták el, mégis gondot sem okozott, hogy állva kellett falatoznom. Eközben megosztottam az otthoniakkal, hogy túljutottam ezen az ellenőrzőponton is, így nem kell izgulniuk :) és jó erőben vagyok, élvezem az egészet. Jól esett olvasni az otthoniak drukkolását: hogy várták már, hogy megjelenjen az időm az online eredménylistán. Még a terepfutás csoportnak is küldtem képeket :). Jól esett a bőséges energiafeltöltés; tudtam, hogy további kisebb enegiapótlásokkal együtt a célig már nem lehet gond. Több élménybeszámolóban olvastam, hogy javasolt váltászoknit vinni, hogy a vulkáni homokot megába szívott koszos zoknit az ember lecserélje és elkerülje a láb kidörzsölődését, ám a kamásli annyira jól szolgált, hogy nem láttam okát a zoknicserének.

A rajt óta 51 km-t és kb. 3950 m szintemelkedést tettem meg; semmi hullámvölgyem nem volt, továbbra is jó erőben éreztem magam és megéltem az esemény minden pillanatát, úgy teljesítettem, ahogy az embernek kell, amikor élete egyik álmát jelentő versenyén jár és egy pár éves álmát valósítja meg. 

Pár csúcs melletti panorámafotó után 17:15-kor (22 perc időzés után) kezdtem meg azt a 2426 m szintkülönbségű, 17 km-es lejtőt, amire sokan mondják, hogy nagyon igénybeveszi a lábat, illetve hogy monotonitása miatt oda kell figyelni, különben nagy az elesés esélye. (Most ugrik be, hogy tán többen is írták, hogy annyira technikás, hogy nehezen futható….) A felső kb. 3-4 km-es részt a pár nappal korábbi útvonalbejárásról még ismertem: a gerincen vezető úthoz hasonlóan többször jól futható, tendenciájában lejtő, de gerincút jellegű, hullámzó ösvény. Időnként előzni is tudtam, ám a botozók megint problémát jelentettek, ugyanis az ösvény mellett össze-vissza sziklák is kísérték az utat, így néhol elég veszélyes volt gyors tempóval oldalra szökellve előzni, mert ha rosszul lép az ember, azonnal elesik. Az ismert 3-4 km-en túljutva következett az utólag leginkább nem kedvelt rész: kb. 2100 m-es magasságtól kb. 1500 m-es magasságig. Az ösvény időnként sziklás volt, időnként kisebb kövekkel borított (amin meg lehetett csúszni, ezért lassítani volt célszerű), máshol pedig poros, amit az előttem futóknak és a szemből fújó szélnek köszönhetően időnként az arcomba fújt a szél. Egyértelműen figyelni kellett, több helyütt meglehetősen óvatosra „vettem a figurát”, egy alkalommal el is engedtem pár gyorsabb futót; egy részük bottal futott. Alig vártam, hogy véget érjen a szenvedés, ez a lassú, esés-veszélyes ereszkedés, miközben megint felhőkben futottunk már. Monoton, figyelős ereszkedés volt. Egyszer csak, kb. 1500 méteren véget is ért; időnként lankásabb és erdei ösvény jellegű ereszkedéssel folytatódott a lejtő. Időnként összejött kisebb csapat, akik – előzési lehetőség híján – egy ideig biztosan együtt futottak. Kockázatosabb, néhol kisebb kövek miatt veszélyesebb ösvényen nem bántam a másokkal együtt haladást, de amikor erdei ösvényen kocoghattunk és egy bácsi perceken át tartotta fel a sort, fogyni kezdett a türelmem. Végre tempósabban haladhattunk volna, kitörhettünk volna a monotonitásból, hát erre tökölhettünk a bácsi mögött…. Mígnem végre sikerült a társaságnak megelőznie őt.

Lábfejemen ekkor néha talán éreztem már valami apróságot, ami miatt akár zoknit cserélhettem volna, de annyira minimális volt, ill. ha kicsit be tudtam hajlítani a lábujjaim, semmi gond nem volt…. Zoknicsere miatt pedig nem akartam lassabbakat magam elé engedni, hogy aztán megint szenvedhessek a visszaelőzéssel, így inkább haladtam tovább. Aztán el is múlt a jelzés (fájdalomnak sem nagyon lehet nevezni). Talán 1300-1200 m magasságban enyhén szitálni kezdett az eső, de nem volt értelme dzsekit felvenni; inkább haladtam, már amennyire lehetett az épp itt elért brutálisan nehezen futható, össze-vissza sziklás-köves ösvényen.

Ez az a rész, ahol a profi futókról készített fotókat látva, tátva maradt a szám, hogy milyen tempóban haladnak. Én biztosan nem ereszkedtem gyorsabban, mint 5-6 km/ó. 18:57-kor értem a Torre del Time-i frissítőhöz (61,9 km után, 1156 m magasan), ahol bizony még esett az eső, így - ha már megálltam pár percre - felvettem a dzsekimet.

Adatok: Torre del Time frissítőig a rajt óta már 61,9 km + 3965 m szintemelkedés (és 2820 m ereszkedés) volt a lábaimban – időm: 12:57:22. A felső pár km-t követően alig volt mit fotózni, így haladhattam és bár egy időre beszorultam mások mögé, később tudtam előzgetni is. A Roque óta 70 helyet javítva helyezésem: 1283.

A folytatásban változatosabb lett a lejtő: hol erdőből kiérve, nyíltabb terepen ereszkedtünk, máskor picit aszfalton, akadt egy kis sík rész, ahol a körülöttem levők kis része futott csak, aztán a fákat végleg magunk mögött hagyva, házak közelében kocogtunk, miközben az óceán felé tekintve láthattuk, hogy bizony nagyrészt felhős az ég, de alatta / ereszkedés után alóla süthet még a Nap. Egy rövid aszfaltos szakaszon egy előttem futó hölgyet tapsoltak és szóltak hozzá; mint utóbb kiderült: a környéken lakik (irigylem). Egyszercsak egy picit sziklásabb részen váratlanul feltorlódtunk páran. Az ok: az ösvényen mentők hordágyon vittek egy sérült futót és nem tudtuk őket megelőzni. Pár perc múlva végre futhattunk, majd nemsokára a jól ismert Mirador (kilátó) El Time-nél kereszteztük a kocsiutat. Itt már tudtam, hogy hol és milyen magasan (513 m) vagyunk. Közeledtünk a várva-várt, csodás, vad hegyoldali, panorámás szerpentinhez. Szerencsére továbbra is jó erőben voltam, bár lábaim kicsit megérezték a lejtőt, csekélység volt; gond nélkül tudtam kocogni; lassan előzgettem a többieket. A 2426 m magas Roque de los Muchachostól Torre del Time-ig is visszaelőztem 70 embert, El Time-ig talán már 100-at is. Váratlanul aztán egy sziklás gerincen ráláthattunk a sziget déli oldalára és a Caldera felé is; a vad szurdokvölgy túloldalán megpillantottuk a célt jelentő települést, Los Llanos de Aridane-t; küldtem is a fotót a hazaiaknak (19:38): „-Már látom a célt!” Mind jobban feldobódtam; nagyon várt szakasz következett, ami után már csak 5 km várt rám a célba érésig :)

Egy meredek aszfaltúton megint jó érzés volt, hogy fájdalommentesen és frissen tudtam kocogni szemben a körülöttem futókkal. Tavalyi élménybeszámolók alapján ha az ember edzettségileg rendben van, akkor vagy a hosszú lejtő őrölhette fel az izmait, vagy a lábát dörzsölő, cipőbe került homok. Egyik sem érintett.:) Egyik élménybeszámolóban az illető azt írta, hogy sehol máshol versenyen nem látott ennyi eséstől sérült, illetve a görcsök miatt fájdalmas arccal futó versenyzőt. (2016-ben persze nem volt kánikula, így kevesebb embert érhetett el a sóveszteség miatti görcsölés).

Kb. 19:55 körül kezdtem meg a várva-várt, kissé össze-vissza álló kövekből kirakott ösvényen, óceán melletti sziklafalon haladó szerpentint. Picit tartottam tőle, hogy hogy lehet haladni rajta, de előző nap kipróbáltam már. Nyugodtan kocogtam és meglepő volt, hogy fokozatosan előzgettem a futókat. Nem mondhatnám, hogy gyorsan haladtam, mégis mások vagy a kidörzsölődések miatt nem tudtam gyorsan haladni, vagy nagyon óvatosak voltak, vagy combizommal nem bírták. 20:12 körül érhettem le Puerto Tazacorte házai közé, ahol természetesen a teljesítőket tapsoló helyiek, illetve vendégek várták. Jól esett :)  /Utóbb persze pár órával korábbi képeket látva, akkor jóval több lelkes szurkoló tapsolt még./

Adatok: Puerto Tazacorte-ig a rajt óta már 69,28 km + 3992 m szintemelkedés (és 3989 m ereszkedés) volt a lábaimban – időm: 14:14:57. Rövid időre megálltam párszor de nem túl sokszor, ráadásul a szerpentinen is előzgettem, így a Roque (2426 m) óta már 134 helyet javítottam. Helyezésem: 1219.

Adataim elnézve, a hosszú lejtő alsó harmadán, 1206 m-től az óceánszintig 7,5 km/ó-val tettem meg az 1200 m szintkülönbségű 7,7 km-es résztávot (nettó idő). A kb. 2200 m feletti hullámzások után, 2257 méterről szinte hajszálra 2 óra nettó futásidővel értem le az óceánparti Puerto Tazacorte-ba, tettem meg ezt a 14,5 km-es távot, ami 7,7 km/ó és 1128 méter szintvesztés / óra lefelé.
A Roque-tól az óceánpartig bruttó időt illetően 2:52-t futottam, míg nettó időm e részre 2 óra 27 perc volt; pár percet Torre del Time frissítőnél időztem, illetve a végső szerpentin-ösvény előtt és közben pár percet, azon kívül talán összesen marad 10 perc a többi szakaszra.

A bíztatásoknak is köszönhetően nagy mosollyal érkeztem az utolsó frissítőhöz (20:15-kor, 69,3 km és 3980 m szintemelkedés után, 3 m magasan), ahol egy fotó után épp csak bekaptam valamit, újra teletöltettem softflask-om és már futottam is tovább. Annak idején azt a halvány célt tűztem ki, illetve pontosítok: határozott idő-célom nem volt, de úgy voltam vele, hogy jó lenne naplemente előtt, azaz még világossal célba érni (a limitidő 23 óra volt). Tudtam, hogy 20:50-kor megy le a Nap, így ez már elérhetetlen volt, ugyanakkor számolhattam azzal, hogy nem sokkal naplemente után célba érhetek. Amúgy sem volt miért időzni….

A lejtőn végül Roque (2426 m) és az óceánparti Puerto Tazacorte közt összesen 137 futót előztem vissza.

Miután kezemben a kamerával végigfutottam a parti sétányon, annak végén irányítottak át a híd alatt a jól ismert, köves kiszáradt folyóvölgybe, amely előbb még nagyon süppedős homokkal kezdődött :) Jót mosolyogtam. A köves folyóvölgyben (ahol lényegében ösvény sem vezetett) tán 7-8 futót láttam elszórtan; egyikük sem futott. Számomra viszont természetes is volt, hogy fussak, nem is fáradtam el teljesen és persze világossal akartam még célba érni. Jó érzéssel töltött el, hogy volt még erőm és az ezzel járó előzések is. Bő fél (?) km multán beértünk a fotókról jól ismert sziklafalak közé, ahol érződött egy kicsit, hogy napközben meleg lehetett ott (erről írhatnak a beszámolókban, hogy ott nagyon üt a kánikula). Az előzéseket folytatva értem végül a Los Llanosba vezető meredek szakaszra: elmosolyodtam: meredek emelkedő az én világom :) Azt szeretem. A kocsiút keresztezéseinél természetesen rendőrök állították meg a forgalmat én pedig folytattam további résztvevők utolérését, elhagyását (az óceánpart óta minimum 40-50 embert 3 km alatt).

Nem sokat kellett a település utcáin megtenni, hogy ráforduljunk a jól ismert, hosszú célegyenesre, ahol amúgy szállásunk is volt; talán 20:50 körül járt az idő. Tudtam, hogy 21 órára épp nem érek be, de nem is számított. Megálltam még egy zoomolós videófelvételért: ráközelítettem a célegyenes végére, a cél előtti 1 km-es kapura, aztán következhetett a mind több útmenti szurkoló kísérte célegyenes, ahol „hirtelen” a résztvevők 90%-a visszatért a futáshoz. Még mielőtt több szurkoló megjelent volna az út mentén, valahogy elgondolkodtam a teljesítésen, azon, hogy mennyire akartam ezt és picit párásodni kezdett a szemem. Tudtam, hogy most következik az, hogy tapsolnak, hogy elismernek, ünnepelnek… és hogy mennyire jól esik és mennyire akartam ezt és hogy egy újabb álmom válik valóra.

Talán leginkább az utolsó km-en belül nőtt meg az út menti vendéglátóegységek előtt állva, vagy asztaloktól szurkolók száma. Egyik helyen 2-3 hölgy „You are Finisher!” azaz Teljesítő = célba érő vagy! Táblákat mutatott a futóknak :) Édesek voltak.

Futottam, filmeztem és időnként én is pacsiztam a gyerekekkel, egy-két felnőttel isJ. Nagyon élveztem ! Ritkán adódik, hogy így nyíltan, emberek tucatjai ünneplik, ismerik el az embert.  A végső pár száz métert is jól ismertem már: két fordulás, majd a kordonok közti végső célegyenes, kamerával a kezemben. :) Megörökítettem célba érésem, a kitörő örömet, amit a célfotók is jól mutatnak :).

Ahogy beértem, még a videón is látszik, amint nyakamba akasztották az érmet, vigyorogtam mint a vadalma és ahogy néztem vissza a célegyenesben, áradtak szét bennem az érzelmek. Varázslatos élmény volt az egész nap és ez az elképesztő befutó…..(pedig órákkal korábban, illetve jobb időjárás mellett biztosan itt is még jóval többen szurkolnak).

Gyűltek az örömkönnyek a szememben (gondoltam is rá anno)….. felfogni is nehéz volt ezt a feledhetetlen élményt… és akkor egy szervező srác, segítő szólított meg angolul, hogy minden rendben van-e? :) „-Hát persze, teljesen. Fizikálisan is teljesen rendben vagyok, jól bírtam, ám ez annyira csodás nap volt, hogy felfogni is nehéz. Nagyon boldog vagyok…!” – valami hasonlót mondtam neki. Elmondta, hogy hol vehetem át a finisher pólót, hol ehetek, hol adom le a chipet, mit merre találok.

Adatok: a CÉL-ig 74,34 km + 4350 m szintemelkedés (és 4057 m ereszkedés) volt a lábaimban – időm: 15:01:03. Az előző frissítőn alig időztem, útközben is alig álltam meg, így a meredek emelkedőnek is köszönhetően az utolsó 46 percben (5,05 km + 369 m) további 64 résztvevő került mögém. Végső helyezésem: 1155.

Bruttó időm 15:01 lett, ám órám által mért nettó idő csak 11:57, ami a 74,3 km-es 4350 m szintemelkedést és 4057 m szintesést jelentő távra 6,2 km/ó-s sebességet jelent (azaz, amikor haladtam, átlagosan ennyi volt).

Persze ezek semmit sem számítanak, mert az élmény az sokkal-sokkal több! :)

Pár perccel később a szervezők részéről még további apróságok erősítették meg, miért is annyira tökéletes rendezvény ez a verseny. Már a célban is kérdezték, hogy minden rendben van-e, jól vagyok-e, majd később a chip leadásakor szokatlan volt, hogy nem nekem kellett levennem a cipőről a chipet, hanem azt mondta a segítő, hogy: én ma eleget tettem, csak álljak, ő majd kioldja a cipőfűzőt és azáltal a chipet. Koszos, poros lábbal, cipőmmel csak álltam, miközben ő fűzte cipőfűzőimet. A leadott csomagomért sem kellett mennem: a kis biléta odaadását követően egy másik segítő ment érte és hozta oda nekem.

ZÁRSZÓ:
A Transvulcania ultramarathon (2017 első félévéig bezárólag biztosan) életem legnagyobb terepfutó élménye lett, épp olyan, ahogy szerettem volna (na jó, középtájt lehetett volna kevesebb felhő, illetve a lejtőn is jobb lett volna anélkül). Megértettem, hogy miért a terepfutók egyik legkedveltebb futóversenye, és – ahogy kerékpár esetében – az Ötztaler radmarathon teljesítése után, itt is úgy raktároztam el: ide vissza kell még térni ! Elképesztő ez az élmény ! :)  Bringával az Ötztaler radmarathon lett örök szerelem, terepfutás terén a Transvulcania. Ez a verseny indított el azon az úton, ami oda vezetett, hogy 2018-ban rajthoz állhatok a leghíresebb terepfutó versenyen, az Ultra Trail du Mont Blanc-on. 

Fogok még Transvulcania-t futni ! - írtam akkor..... - 2 évvel később már elbizonytalanodom ezt illetően: szerte a világban annyi csodás hely és verseny van, de: Soha se mondd azt, hogy soha ! :) 

A teljesítéshez és időmhöz hozzátartozik még, hogy a verseny során 400 fotót és bő órányi videót készítettem; biztos vagyok benne, hogy többet, mint eddig bárki más; ezzel együtt éltem át, élveztem a verseny minden pillanatát, ami tökéletessé teheti az ember nagy álmának valóra váltását.
A varázslatos versenyről készült kedvcsináló videómat örömmel ajánlom; sokat segíthet, hogy másnak is bakancslistájára kerülhessen ez a verseny :)