Mint korábban írtam (link), a 2018. évre három fő kihívás motivál, 3 nagy terepfutó kihívásra készülök:

• május végén / június elején a Kör (link)-t (152 km + 7100m) szeretném a 30 órás szintidőn belül teljesíteni
• július elejére beneveztem és ott leszek az Andorra Ultra Trail Mític (link) (hivatalosan: 112 km + 9700 m) távjának a rajtjánál
• végül az ultra távú terepfutók álma, a legrangosabb terepfutóverseny, az UTMB = Ultra Trail du Mont Blanc (170 km + 10000 m) zárja a sort augusztus 31-én.

Bár tudom, hogy szakmai szemmel ez nem a legjobb, de nem az a fajta futó vagyok, aki heti 4-6-szor fut. Felkészülésem alapjai még bringás időszakomból valóak, amikor eleinte még nyári túráimra és egy-egy 4500-5000 m szintemelkedéses túranapra, később 7-9000 m szintemelkedéses bringás kihívásra készültem, persze bringázásnál elég pár komoly tekerés, futásnál – talán az ízületek miatt (is ?) – gyakoribb edzések indokoltabbak.

Tudom, hogy a szakma szerint nem kellene a verseny / kihívás távjának akár 70%-t teljesíteni edzésként, nekem mégis az van a fejemben, akkor vagyok nyugodt, ha így teszek. 2017-ben is 100 km körüli és 6500-7000 m szintemelkedésű terepfutásokra való felkészülésem legerősebb edzésein 5000 m szintemelkedés gyűlt össze egy-egy terepfutás során. Az nyugtat meg, ha úgy várhatom a versenyt, hogy tudom, hogy pl. a verseny 70%-ának szintemelkedését úgy teljesítettem edzésen, hogy nem értem erőm végére (a Kör az kivétel lesz, ott ennyire durvát nem futok előtte, de majdnem...).

2018-ban is készítettem egy nagyjábóli (tartok tőle, nincs ilyen szó) felkészülési ütemtervet, amely első három hónapra eső részét eddig szépen teljesítettem is.

A tél (kiváltképp 0 fok alatt) nem az én időszakom: fagyban csak az ízületek mozgásban tartása miatt szoktam 1-2 órát futni, 5 és 10 fok közt akár 3-4 órás futások is előfordulhatnak. 2017-2018. év telére nem panaszkodhattunk, hiszen többször is tudtam akár 30-35 km-es terepfutásokat abszolválni. Február végétől végre jöhettek a 2000-2500 m szintemelkedésű futások. Miért mindig szintemelkedésről írok ? Hegyi terepversenyekre készülve engem majd’ mindig a szintemelkedés érdekel, nem a táv. Utóbbi adódik a szintből is.

Így követem a felkészülési tervem, illetve így alakul:

Március végére el is értem a kitűzött célt, hogy egyik edzésemen legalább 3800 méter szintemelkedés jöjjön össze a futás során. A sok havat és kései olvadást hozó tél után sajnos sokáig kellett várnom vele, hogy a Pilis északi emelkedőit is felkereshessem, ugyanis sárban dagonyázni nincs értelme, úgy nem lehet edzeni. 2018. március 30-án, nagypénteken végre felkereshettem a Vadálló-kövek emelkedőjét.

A célom egy 65-70 km körüli, bő 4000 m szintemelkedésű terepfutás volt, benne 6-szor feljutni a Vadálló-kövek igencsak meredek kaptatóján. Pár nappal korábban még többet futottam volna a Pilis-tetőn, ám aztán eszembe jutott, hogy a júliusi Andorra Ultra Trailt (112 km + 9700 m) kifejezetten meredeknek mondják – nosza, akkor még többet kell a Vadálló-köveken edzeni ! – gondoltam. A frissítést ezúttal is útközben bekevert SIS energia-italporral és néhány energiaszelettel oldottam meg (by nutridepo.hu :) ) .

Pilisszentkeresztről indulva először Pilis-tetőre kocogtam fel: a ködös csúcson a kilátóba nem volt miért felmenni :). Gyors visszakocogás a faluba, majd onnan idén először mentem fel Dobogókőre: néhol még saras volt, de nem vészes. Ám utána…. Rezső-kilátó után még csak úgy-ahogy, ám a meredeken lejtő jobbos után brutális dagonyázás következett: ott is, valamivel lentebb is csak lassan lehetett haladni, kétszer így is elestem.

A Vadálló-kövek emelkedőjének kezdetét jelentő Szentfa forrásnál (13:20-25) kicsit időztem csak: következhetett az első feljutás a meredeken Prédikálószékre. Sietősre vettem a „figurát”, egész jó idővel sikerült is felérni :) nem könnyű futózsákom ellenére 32,5 perc. Odafent – Pilis-tetőhöz és Dobogókőhöz hasonlóan – köd fogadott. Másodjára a forrástól nem a sziklákon át, hanem ott indultam, ahol az ösvény vezet, ekkor is siettem, ez is elfogadható lett (32:55), időközben az ég is tisztulni kezdett, később szép, napos idő lett. Az első két feljutás után – mivel sok állt még előttem – már nem forszíroztam a tempót, tartalékolva, de azért úgy-ahogy igyekezve haladtam, lefelé mondjuk egyszer sem. Akár fent, akár lent csak rövideket időztem: jó érzéssel töltött el ez, mert 2017. április 15-i edzésemmel leginkább azért nem voltam elégedett: mondván, akkor túl sok holt idő volt a futásban.

Minden alkalommal épp csak pár percet időztem: vizet töltöttem, bekevertem a SIS energia-italport, időnként egy-egy energiaszeletet elfogyasztottam, pár körönként só- és BCAA tablettát is, aztán uccu. Utolsó körömre már sötétben került sor, de gond nélkül abszolváltam. Sajnos a naplemente ellenére a hűs, szeles idő megmaradt. Prédikálószéket elhagyva élveztem, hogy jól megy a kocogás, annak is örültem, hogy végre rendes terepen futhatok. Hát még később, az erdészeti aszfaltúton: a lábamban levő kb. 52-53 km + 3600 m szintemelkedés után élmény volt, hogy tempósan tudtam futni, egész frissnek éreztem magam :).

Lajosforráshoz a Sikárost követő erdei tábortól kapaszkodtam fel, miután jól sikerült megtalálnom a letérést… egy ideig még nem is volt komoly sár, ám aztán megint dagonya…..

A 4000 m szintemelkedés elérése miatt tettem egy kis kitérőt Bölcső-hegyre, ahonnan nem sokkal éjfél előtt értem le Lajosforráshoz (23:55). A kései idő ellenére egy demizsonokat töltő sráccal találkoztam össze; említettem neki, hogy tavaly is volt már részem hasonlóban :), beszélgettünk néhány percet. A forrástól bő órányi, könnyed kocogást reméltem Pomázig, ám sajnos az elején a komoly sár miatt perceket vesztettem. Hajnali 1 órára értem be Pomáz központjába, a futást 71 km után – Budakalász felé félúton - fejeztem be, a szintemelkedés 4096 méter lett.

Tapasztalatok, értékelés:

Hosszú futásommal nagyrészt elégedett lehetek, de csak nagyrészt: örülök, hogy az elmúlt évihez képest a Vadálló-kövek emelkedőin kevesebb lett a holtidő, szigorúbban vettem a haladást, jó érzés, hogy 3600 m szintemelkedéssel a lábamban is volt még tartalék, tudtam futni, de az, hogy a végén – igaz, ebbe a sár miatti dagonyázás szépen belejátszott - mégis hajnali 1 órára értem csak le Pomázra, az kis csalódást jelent. Ha csak a bruttó időre eső teljesítést nézem, akkor:

• míg 2017. április 15-én 19:03 alatt 78 km + 5077 m szintemelkedést futottam, addig
• március 30-án 15,5 óra alatt sikerült 71 km + 4100 m szintemelkedés,

a Vadálló-köveken pedig:

• 2017-ben 7 óra alatt lett meg 5 Vadálló-kövek emelkedő és lejtő együtt,
• 2018-ban viszont 8 óra alatt 6-szor tettem meg fel és le (lefelé csak 5-ször, mivel fentről KK nyereg felé mentem tovább) ezt a kaptatót.
• (egy héttel később a Pilis-tető emelkedőjén 6-hoz (fel és le) szintén 8 óra kellett, ám ez futhatóbb, valamelyest térdkímélőbb emelkedő-lejtő kombináció; itt ez kb. 36 km + 2760 m szintet jelent, benne 2-szeri kilátóba felmászással).

Bő héttel később, április 8-án újabb hosszú edzés következett, ráadásul vasárnapra tökéletes időre volt kilátás. Ezúttal a valamivel több futható szakaszt kínáló, ám a Vadálló-kövekhez szintén jócskán meredek, Pilis-tető emelkedőjét vettem célba, hogy 6-szor felfussak rá, majd a végén a gerincen át haza; kb. 62 km + 3450 m szinttel kalkuláltam.

A Pilis-tetőre az első három alkalommal még alul-fölül hosszúujjúban kocogtam (a másodiknál úgy értem el eddigi legjobb időmet (3,03 km + 467 m szintre 31:22), hogy nem futottam szét magam, csak igyekeztem), utána azonban alul-fölül rövid öltözetre váltottam. Nagyon jól esett végre tavaszi időben, a napsütést, szellőt bőrömön érezve futni fel és le, ráadásul az emelkedő közelében egy kiváló forrás is akad, így komoly kitérő nélkül tudtam mindig finom vízhez jutni. Tökéletes terepfutó-edzés volt, jól éreztem magam, élveztem az egészet, a kondícióm is rendben volt, keveseket időztem (a választás miatt neten részvétel- és hírolvasás kb. 15-20 perc össz.), majd gond nélkül futottam végig a Hosszú-hegyen át Csobánkára, onnan pedig a Nagy-Kevélyen át haza. Napközben a tökéletes időjárásnak, ideálisan lejtő ösvénynek, szép kilátásnak, időnek köszönhetően többször is kitört belőlem, hogy imádom a terepfutást.

Mivel előző hétvégéhez viszonyítva tökéletes volt a talaj, sehol sem lassított sár, a 62 km + 3352 m szintes terepfutáshoz bruttó kb. 11 óra 15 percre volt szükségem (nettó idő, kevesebb, mint 9 óra). Emlékeztetőül: előző hétvégén 15,5 óra alatt (végén pár óra sötétben is, bár nem igazán lassított) 71 km + 4100 m szintemelkedés lett a vége. Érezhető a különbség: gyorsabb tempó és kevesebb holtidő.

Kiváló előjelekkel érkezett el 2018. április közepe, amikoris végre reális, jó esélyekkel vághatok neki Magyarország legmotiválóbb terepfutó kihívásának, a börzsönyi Kör (152 km + 7100 m) „első” 68 km-es 3200 m szintemelkedésű részének a bejárásának. Egyfelől nagyon motivált vagyok, másfelől a november végi, több helyütt saras és emiatt lassabb bejárás után végre úgy érzem, megfelelő időt, részidőt fogok futni J. Minden adott egy tempós bejáráshoz :).

Természetesen GoProval videózom is, valamint beszámolóval is jelentkezem majd.