A Gran Trail Courmayeur a Mont Blanc olasz oldalán, egy hosszabb szakaszon a világ egyik legnevesebb és biztosan a legrangosabb terepfutóversenyének, az Ultra Trail du Mont Blanc útvonalán vezető, csodás vonalvezetésű – szintén terepfutóverseny. Leghosszabb távja 105 km, amelyhez a kiírás szerint 7000 m szintemelkedés, valamint maximum 30 órás szintidő társul. A verseny szerepel a nemzetközi terepfutószövetség naptárában, a hosszú táv teljesítéséért 5 ITRA pontot adnak, amely mutatja, hogy komoly versenyről van szó, hiszen kevés ennél többet érő, azaz 6 ITRA pontos verseny van.  

Útvonala először a La Thuile-től délre emelkedő, Mont Blancra is panorámás hegyoldalon halad a neves Deffeyes turistaházig (2494 m), majd La Thuile után hosszú völgyön, majd hegyoldalakon, gerincen át 2850 m fölé vezet. Az UTMB versenyről ismert Col de la Seigne hágó (2512 m) után a Mont Blanc sziklásabb, gleccser közeli oldalában, a Val Venyben haladva, majd egy hegyet megmászva ér vissza Courmayeurba, amit még egy 30 km-es „kör” követ. Az alpesi kisvárosból egy igen nehéz kaptató – többünknek már éjjel – vezetett a csodás panorámás, Rifugio Bertone turistaházhoz, ahonnan kiváló ösvényeken futhattunk a Bonatti turistaház felé. A két utolsó hágó környékén ismét 2500 m fölött járt a mezőny, ahonnan meredek lejtő vezetett le a rajtnak és célnak helyet adó, felkapott Courmayeur kisvárosba.

Előzmények:

Bő húsz évnyi - hegyek közt, aszfalton tett - bringázást és kb. két és fél évnyi futást követően, utóbbi műfajban 2016-ban értem el arra a szintre, hogy tavasszal teljesítettem a legendás Transvulcania 74 km + 4350 m szintemelkedésű ultramarathonját, majd 2016. június elején a Mátra 115 keretében első 100 km feletti terepfutásomat.

Pár hosszabb futás után 2017-re már olyan terveket szőttem, melyekben több 100 km feletti, 6000 m szintemelkedésnél többet tartalmazó terepfutóverseny szerepelt. 2017-re a legfőbb és legmotiválóbb verseny a szeptemberi Ultra Pirineu (110km + 6768 m) volt, ám természetesen szokás szerint tavaszra és a nyári bringatúra végére is szerettem volna egy-egy motiváló versenyt. Tavaszra végül a Transylvania 100k (107 km + 6590 m) „futott be”, ahol a hózápor és eső miatt több mint 20 órát futottam nedves, vizes cipőben és zokniban. A nyarat illetően a július közepi versenyek jöhettek szóba, a felmerült rendezvények közül döntésem az is befolyásolta, hogy kaphassak érte ITRA pontokat, azaz szerepeljen a nemzetközi terepfutószövetség versenynaptárában. A július 8-i Gran Trail Courmayeur mellett döntöttem végül, noha nem tudtam, adnak-e érmet a célban, ugyanakkor az is számított a választásban, hogy a rajtot és célt is jelentő Courmayeurból a versenyt követő másfél napon belül haza (Magyarországra) tudtam érni.

Felkészülés, sérülések:

Hogy készültem a versenyre ? Tulajdonképpen az én szintemen a télből az első hosszú versenyre kell „csak” felkészülni, utána már csak szinten tartani szoktam, így tulajdonképpen az erdélyi Transylvania 100-ra való edzésekkel, majd a Mátra 115-tel készültem a Gran Trail Courmayeur-ra is.

Tavasszal sajnos belefutottam egy régebbi sérüléshez hasonlóba, érződött, hogy baj lehet, így hamar fel is kerestem egy szakorvost, illetve gyógytornászhoz kezdtem járni. Kisebb csoda volt, hogy a Transylvania 100-at és két héttel később a Mátra 115-öt (132 km + 6760 m szint) is térdsérülés nélkül futottam végig. A vízhólyaghoz (bár igyekszem tenni érte, hogy ne legyen, vagy minél később jelentkezzen és kisebb legyen) már hozzászoktam.

A Mátra 115 után három héttel, 2017. június 28-án már utaztam is ki, közte csak rövidebb futások voltak, viszont Olaszországban egy héttel a Gran Trail előtt részt vettem a La Thuile Trail-en (23 km + 1500 m), majd – terv szerint – a csodás táj miatt futottam egyet a Mont Blanc gleccsereivel szemközti La Flégére hegyén, illetve a szintén Mont Blanc-ra panorámás Col du Joly-nál is. Előbbit a fent említett, terepfutóverseny, az Ultra Trail du Mont Blanc is felkeresi, utóbbit pedig a „fiókversenyének”, a TDS-nek a részvevői hódítják meg.

A La Thuile trail vége felé sajnos pár alkalommal enyhe,  nem a szokásos helyen jelentkező fájdalmat éreztem a térdemnél, ami következtében jobbnak láttam a nálam levő kinesio tape-et feltenni a térdem környékére. A következő két futásnál semmi fájdalmam nem volt, derűsen vártam a versenyt; jó időt is ígértek.

2017. július 8. Gran Trail Courmayeur (105 km + 7000 m):

Telefonjaim ébresztőit 5:20-ra állítottam, figyelembe véve, hogy a másik két magyar résztvevővel, Violával és Józsival azt beszéltük (illetve a szervezők is azt mondták), hogy a 7 órás rajt előtt elég 6:30-40 körül a rajthoz érni. Hiába aludtam volna az ébresztőig, a szálláson akadt, aki már 5 óra előtt zajt csapva tevékenykedett szobájában, így 5 óra tájban én is nekiláttam a készülődésnek. A cuccot már este összekészítettem ugyan, de pl. a rajtszám ruhára rögzítése reggelre maradt. A futás dacára teljes reggelit terveztem, a végül szűkebbre maradt idő miatt reggelim végét, pl. banánt már a rajt felé sétálva fogyasztottam el.

Kiváló időre ébredtünk; az 1200 m-es magasság ellenére, korán reggel, fél 7-kor rövidnadrágban és rövid mezben gyalogoltam, kocogtam a szállástól kb. 1 km-re található rajt elé, ahol többieket könnyen megtaláltam:  Józsi Mátra 115-ös mezén hamar megakadt a szemem :). (egyébként nekem is van olyanom :) ).

A rajtig rendelkezésre álló idő filmezéssel, csapatfotó készítéssel, chip és GPS ellenőrzéssel telt (a szervező kipróbálta, hogy ha megnyomja a gombot, a riasztó jelez-e nekik), majd elérkezett az idő.

Visszaszámlálás után 7 órakor Courmayeur sétálóutcáján kezdtük meg 105 km-es távon 7000 m szintemelkedést tartogató, csodás tájon vezető terepfutásunkat. A „főutcára” fordulva, a Mont Blanccal szemközt kocogtunk tovább, újabb csodás videót készíthettem eközben. Dolonne városrészt elhagyva patak menti földúton folytattuk utunkat: szépen, egymás után. Érdektelen fél óra volt ez, (pontosabban lett volna ez) : kellemes, patak menti árnyas út, .... azonban teljesen váratlanul - rossz mozdulat nélkül – egyszer csak egy kis nyilallást éreztem a térdem belső  oldalán; kb. ott, ahol egy hete is éreztem valamit. Nem volt jó hír. Bár gond nélkül futottam tovább, nem éreztem 100%-osnak a jobb térdem. Tudtam, hogy óvatosnak kell lennem vele, ráadásul ez a nyilallás azt vetítette előre, hogy következhetnek még hasonlóak, ráadásul a nagyon komoly terhelés (7000 m szintemelkedés és –ereszkedés) még csak ezután kezdődött. A szerencsétlen történés ellenére sem pánikoltam. Meglehetősen elszánt figura vagyok: az ilyen szituációban rám jellemzően gondolkodtam: nem azon agyaltam, hogy ne érnék célba, hanem azon, hogy így nagyon küzdelmes lehet a teljesítésem, amiben azért így is 100%-osan biztos voltam. Sosem adtam fel még versenyt, kihívást.

Az első 6 km enyhe lejtése miatt nem igazán húzódott szét a mezőny, így Pre St. Didiertől libasorban kezdtük meg a hegynek neki vágó átlagos meredek emelkedőt. Annak ellenére, hogy az útvonal végig jelzett turistautakon haladt, a szervezők (ugyanazok, akik a Tor de Geants-ot is szervezik) az egész 105 km-es távon végig kis zászlócskákkal jelölték, merre kell mennünk. Kiváló volt a jelölés! Zárt erdőben szerpentineztünk fölfelé, néha egy-egy embert megelőztem, de alapvetően mindenki a helyén haladt: értelemszerűen tempósan, de gyalogolva. Fizikálisan bírtam volna valamivel gyorsabban menni, de amennyire hosszú sor látszott, semmi értelme nem volt előzésekben gondolkodni. Egy-egy alkalommal persze nem maradt el a morgás, mikor úgy tűnt, az előttem levő – futóbotjai ellenére - mintha csak kényelmes kirándulótempóval menne. Sajnos ilyenek rendre akadnak és noha többüket (egyáltalán nem lenézve!) inkább kirándulónak tartom, mint terepfutónak, azonban a frissítőkön töltött minimális időzésekkel,  útközben csak minimális futással, illetve szinte zéró menetközi megállással, többségük mégis szintidőn belül célba is ér. Volt egy ilyen bácsi, aki azzal, hogy – velem ellentétben - nem fotózott, videózott, hanem csak ment egyenletesen, hozzám közel hasonló tempót ért el egész hosszan. Lejtőn azért végleg elhagytam. 

Talán kb. 1400 méteres magasságtól már többnyire földúton haladtunk, szabaddá vált az előzés, végre saját tempóval haladhattam. A fákat magunk mögött hagyva kilátás is nyílt pl. a Mont Blanc felé, így nem voltam rest fotózni. :) 1700-1800 m magasságtól tán másfél órán át az előző szombati La Thuile Trail, mind több panorámát adó útvonalán folytattuk a kapaszkodást, kocogást, ezúttal szikrázóan napos időben. Akár a Mont Blanc csúcsára, akár a mögöttem közeledő résztvevők hosszan elnyúló sorára közelítve, hamar egyértelművé vált: jó döntés volt a zoomolni képes videókamerát is magammal vinnem.

Az út – ha nem volt túl meredek, akkor - gyakran jól futható volt, csak a fotózás és videózás miatt álltam meg időnként. Míg egy héttel korábban a 23 km-es La Thuile Trailen – mint utóbb kiderült, eléggé a mezőny végére kerültem (igaz, valamivel többet is videóztam, fényképeztem), itt még 1 km-rel is jöttek mögöttem. Akkor a részben felhős és hűsebb, picit szeles idő miatt 2-2200 m felett dzsekire is szükség volt, ezúttal cseppet sem fáztam a rövidujjú mezben. 

Ismerős ösvényen 11:36-ra (23,6 km és 2013 m szintemelkedés után) érkeztem meg az egy héttel korábbról már ismert, 2494 m magasan álló Rifugio Deffeyes turistaházhoz, ahol a chipet is leolvasták és frissítés várt. Kellett is ! Volt két féle süti, keksz, csoki, sajt, banán, narancs és aszfalt gyümölcs (barack és ananász) valamint itt talán még egy kevés szendvics is (?). A falatozás, víztöltés és ivás mellett a mosdót is meglátogattam, majd így hosszúra nyúlt megállásom után, 12:03-kor hagytam el a gleccser előtt, csodás környezetben épült turistaházat, amely oldalán a legendás UTMB (170 km + 10000 m), illetve a legnevesebb és legextrémebb terepfutóverseny a Tor des Géants terepfutóversenyt (330 km + 24000 m) is reklámozták, utóbbi el is halad a turistaháznál. 

La Thuile településig csaknem 1000m ereszkedés várt ránk a következő bő 8 km-en, hamar kiderült, hogy más útvonal vezet a faluba, mint amerre egy hete futottunk. Harmada picit technikás volt, figyelni kellett a köveket, de mégis többnyire lehetett futni; előzgettem is. Úgy tűnt, a mezőny végső negyedében mások nehezebben veszik a technikásabb ösvényt. A La Thuile-t megelőző 4 km apró különbséggel egyezett meg a La Thuile trailen futottal. A falu előtt – még 32 km-nél sem járva - alig lejtő, sík részeken több résztvevőt is láttam futás helyett gyalogolni: már elfáradtak volna ? Térdeim szerencsére alapvetően rendben voltak, igaz ehhez az is kellhetett, hogy a hosszú lejtőn saját tapasztalatom alapján átálljak a kis lépéses futásra, ami épp a leglogikusabb az ultrafutás során. Nem véletlen, hogy az ultrafutók – energiaspórolási célból (is?)- mind kicsiket lépnek.

La Thuile:

31,8 km és 2074 m szintemelkedés után 13:27-kor érkeztem meg a La Thuile-i sportépületbe, ahol frissítés várta a résztvevőket. Fotózásokkal, videózással, és a Deffeyes turistaházi hosszú frissítéssel együtt eddig 6,5 órája voltam úton, ez így bruttó kb. 5 km/ó-s átlag, nettó tempóm viszont 5,8 – 6 km/ó körül lehetett, ami rendben is van. Hogy őszinte legyek, menetközi limitidőkről nem olvastam; talán Courmayeurban volt csak.

Kb. 20 percet időztem, ittam eleget, megtöltöttem kulacsaim, jól esett a dinnye és az elfogyasztott sütin túl el is raktam kettőt (be volt fóliázva) a futózsákba. Falatozás közben – mivel volt WIFI – megosztottam pár fotót az otthoniakkal, hadd drukkoljanak és lássák a csodás tájat :) .

A folytatásban egy kb. 12 km-es szakaszon kb. 1200 m szintemelkedés következett: ekkor haladtunk az útvonal legmagasabb pontja (2863 m ?) felé. A települést követően kb. egy kilométeren át még a Pre St Didier és La Thuile közti völgy (ahol az autók is járnak, én is feltekertem bringával) melletti hegyoldalon vezetett utunk, majd talán 2 km-en át aszfaltúton szerpentineztünk fölfelé. Lengedezett a szél, meleg, mégis kellemes idő volt. A résztvevők többsége gyalogolt, ám mivel nem volt brutálisan meredek, többször kocogtam, illetve tempós gyaloglással előztem a néhányukat (majd fotózáskor, videózáskor volt, aki visszazárkózott). Legelésző tehenek mellett vezető, rövid földutas szakasz  következett, amely végén az erdő előtt egy jóleső csobogónak köszönhetően frissülhettünk fel pár percre. A szomszédos házikóból a néni képes volt két üvegpoharat is kitenni a csobogóhoz (!!!); jót mosolyogtam kedvességén.

Egy hegyoldali komoly vízesés megcsodálása után, nem sokkal 2000 m fölött érkeztem a következő frissítőállomásra: Youlaz (15:15-25). Körülnézve, elsőre nem találtam ülőhelyet. No, ekkor éreztem meg, hogy bizony már jól esne leülni pár percre. Csak érzetem a lábamba „került” – 38 km + 2741 m szintemelkedés hatását. Az „ellátás” a szokásos volt: süti, csoki, banán, aszalt gyümölcs és megint kaptunk dinnyét. Jól is esett ám, fogyasztottam is belőle :) .

A frissítő utáni első km-en még alig emelkedő úton, füves hegyoldalon haladtunk, néha kocogtam is, majd a meredekebben maradt a tempós gyaloglás. Picit unalmasabbnak találtam ezt a szakaszt, amúgy viszont békés, háborítatlan környék volt; tetszett: csobogó patak mellett, hófoltoktól nem messze, miközben a völgy végén emelkedő hegyen egy felvonó épületét tudtam kivenni. Videókamerámmal előrezoomolva jól látszott, ahogy a távolban nálam jóval magasabban is haladnak az emberek. Kb. 2500 m magasan balra fordulva, a hegysor füves, futható ösvényén folytattuk a haladást, majd a gerinc mögül kibújva először ámulhattunk a Mont Blanc közeli, szemközti látványában: tátva is maradt a szám :).

Itt jegyzem meg, pár embert láttam csak a Gran Trail során fotózni. DNY felé a hegygerinc közelében haladva akadtak kisebb hullámzások és szebbnél-szebb kilátások. Egy alkalommal, mikor egy meredek, vadul leszakadó gerincen másztunk, az ösvény mellett azonnal a mélybe szakadt az út, ám mégsem kellett félni.  Egy másik alkalommal – szintén meredek, de azért nem függőleges hegyoldal felé lépegetve talán 10-15 méter hosszú meredek hófolton kellett átgyalogolni. Jól ki volt taposva, de azért elnézve a meredekségét, feltűnt, hogy ha itt rosszul lép az ember, bizony eleget csúszhat lefelé, alul sérülés is érheti. Éreztem, hogy oda kell figyelni, mégis már talán a második lépésnél megcsúsztam picit (belső lábammal). Szerencsére semmi baj nem lett.

A túra legmagasabb pontján túl, 2800 m felett is járva, 18:08-kor érkeztem meg Mont Fortin 2758 m magasan található frissítőpontjára, épp az egyik Mont Blanc csúcs előterében :) .

Az elmúlt bő 11 órában 47 km-t és 3755 m szintemelkedést tettünk meg, nettó időre vetített tempóm mondjuk 5 km/ó körül lehetett (másfél óra állásidővel számolva). Hármunk magyarok közül, Józsi, illetve a célban később második legjobb nőként végző Viola is bő 2 órával járt előttem.

Néhány süti, aszalt gyümölcs és banán, valamint az elmaradhatatlan fotózás és egy videósnitt rögzítése után folytattam versenyem.

A hegygerinc közelében haladtunk; a hullámzó útnak köszönhetően gyakran lehetett futni :). A könnyű terep ellenére eleinte itt is kevéssé láttam másokat futni, később viszont már a többség (talán az én futásom hatására is) kocogásra váltott. Útközben nem egyszer hallottam mormoták hangját, nem állhattam meg, hogy meg ne örökítsem az egyiket. A  csodás panorámát adó Col des Chavannes (2592 m) hágót követően hagytuk el a hegygerincet; ahogy a nyeregben megálltunk, kiváló fotót készítettem a hegyekről, előtérben a verseny során többször látott, piros mezes párossal (egyikük Laura Scapin). Kellettek a színek a képre; helyes lány meg minden fotón jól mutat.

A lejtő kövesen indult, de szerencsére nem tarthatott sokáig, hiszen utána vissza kellett kapaszkodnunk a Val Veny völgy végi Col de la Seigne (2512 m) hágóba. Ezt a nyerget egyébként az UTMB ( Ultra Trail du Mont Blanc ), a legnevesebb terepfutóverseny útvonala is érinti, amely során a versenyzők DNY felől érkeznek a nyeregbe – és mint már versenyünk után néztem utána – innentől órákon át ugyanazon az úton haladnak, mint tettük mi is a Gran Trail Courmayeur verseny során.  :)  Utólag, már Magyarországon derítettem ki, hogy talán 30 km-t is a világ legrangosabb terepfutóversenyének, az UTMB-nek az útvonalán haladtunk. (elárulom, ez a verseny szépsége is hozzájárult, hogy év végén az UTMB-re való nevezés mellett döntöttem)

http://utmbmontblanc.com/en/page/35/35.html

A Seigne hágón a versenyzők kivétel nélkül egyből fordultak a völgybe, csak egy bizonyos Györgyi Gábor állt meg a hágótáblánál pár fotó és egy videósnitt kedvéért.:) J Remélt fél órás lejtőre, könnyed kocogásra számítva, útközi frissítésem elővéve vágtam neki. 

Nem voltam teljesen, aprólékosan képben az útvonal kisebb hullámzásaival, így azzal sem, hogy a hágó után nem hosszú lejtős kocogás következik. Naívan azt hittem „végre, fél órán belül az Elisabetta turistaháznál lehetek”, ezzel szemben kb. 10 perc kocogás után az útvonalat jelölő zászlócskák hegynek fel irányítottak. „-Na, vajon hová vezet ez az út, mennyi mászás következik ?” – adódott bennem a kérdés.

Először füves mezőn, majd mind kövesebb, végül már nagy sziklákon haladó útra vezették a mezőnyt: nyoma nem volt jelölt útnak, csak a zászlócskák mutatták az utat. Nem is ízlett ! Eközben az aljáról előre nézve messze a távolban, jóval fentebb is látszottak az emberek.

A Colle delle Piramidi Calceree hágó (2622 m) másik oldalán folytatódó út sem volt barátságos, hiszen talán 1,5 km hosszan is futhatatlan, vagy nehezen futható köveken haladt.


Idővel persze kiderült, hogy miért erre jelölték ki az útvonalat: az ösvény a meredek hegyoldalak alján vezetett, közelről láthattuk a Mont Blanc hegycsoport néhány csúcsát és egy-két gleccserét és mint írtam előbb: itt is a nem hivatalos világbajnokságnak, az UTMB-nek az útvonalát követtük.

A Rifugio Elisabetta turistaháznál (58,8 km + 4233 m) a szervezők kolompszóval várták a futókat (21:05 – 23 ?). Ez volt a nap során az utolsó – még sötétedés előtt elért – frissítőpont, így nem húztam tovább a zokni cserét :) (az eddig viselt pár nem kevés port szívott magába). A frissítőn aszalt gyümölcsöt, kekszet, banánt fogyasztottam, azt hiszem egy saját magam által vitt gélt is, valamint ivás mellett kulacsaim is megtöltöttem, azok egyikébe - a 2-3 km múlva kezdődő emelkedő aljánál  - ergiautánpótlást jelentő tápláló port, energiaforrást kevertem. Jelelmző az ilyen terepultrákra, mindig akadnak futók, akikkel sok-sok órán át előzgetjük egymást, újra és újra találkozunk: ezen a ponton is találkoztam azzal a párossal , akikkel már legalább 4-5 órája kerülgettük egymást.  :)

 Kb. 2000 m-es magasságig pár percet köves, meredek ösvényen ereszkedtünk, onnan pedig már az alig lejtő, talán murvás kocsiúton haladtam – futottam ÉK felé. Ha már itt is sík volt, itt is igyekeztem minél többször futni, végülis terepfutóversenyről volt szó :) . Az UTMB-n itt – egy tó mellett elhaladva – nagyon szép fotókat szoktak készíteni.

Lámpagyújtás határán értem a következő, kb. 450 m szintkülönbségű kaptató kezdetéhez. Fölfelé – lassabb tempó miatt – elég volt a gyengébb, energiatakarékosabb fokozatra állítani, később viszont, ahol futni lehetett, azonnal erős fényre állítottam Silva trailrunner 2 fejlámpámat, ami egyébként tökéletesen segített az éj során.

Teljesen jól éreztem magam, nem voltam fáradt, jól haladtam fölfelé, kiváltképp, hogy sötét lévén nem „kellett” fotózás, vagy filmezés miatt megállnom (bár egyszer videóval megörökítettem a távolban lentebb utánam haladó fénypöttyöket). A szervezők által az út mentén kitett kis zászlócskák fényvisszaverő  jellel is el voltak látva, így még könnyebb volt a tájékozódás. Köszönet érte! Kb. 20 perc mászás után értem utol egy – ezek szerint picit fáradtabb, vagy emelkedőn lassabb  - résztvevőt, majd a következőt már a fenti pár km hosszú sík részen.

Tiszta égbolt esetén telihold segítette volna utunkat; sajnos a felhőzet miatt nem gyönyörködhettünk a megvilágított égitestben és persze így plusz fényt sem adott. A lankásabb, füves hegytetőn haladva patakzubogás hangja kísért egy darabon, nemsokára pedig el is érkezett a lámpás patakátkelés. Több vízben álló kőre lépve egyáltalán nem volt rizikós.

A nyílt hegyoldalon hogy futhatóvá vált az ösvény, futásra is váltottam. Az előttem levő 1 km-es szakaszon több fejlámpafény is feltűnt, jópofa volt így haladni, közeledni az előttem kocogóhoz / gyaloglóhoz. Végül 23:31-re érkeztem meg a Courmayeur előtti meredek lejtőt megelőző – 1955 m magasan fekvő – frissítőhöz ( Maison Vieille ). Nem volt meleg (17 fok körül), de a futás miatt – amíg ott időztem 10-12 percig – egyáltalán nem fáztam.

Mint korábban írtam, kilométer pontossággal nem voltam tisztában az útvonallal, így itt is azt hittem, egyből kezdődik majd a lejtő. Tévedtem! Még 15-20 percig a hegytetőn, sífelvonó állomások környékén hullámzott az út, majd köves, poros, meredek ösvényen indult az ereszkedés. Szakaszosan kellemetlen volt ugyan, de nem tragikus. A poros, köves szakaszt erdei rész követte, aztán sípálya közelében mezőn, illetve újra erdőben kocogtunk. Ami a végére zavarni kezdett, az a nagyon poros ösvény volt. Sokat szerpentinezett az út, ráadásul rövid egyenesekkel, így amikor a kanyar előtt az ösvényen futva felvertem picit a port, az fordulás után épp rám, arcomra is szállt. Nem volt öröm!

A Courmayeur széli, Dolonne-i frissítő a 75 km-es távosoknak már a célt jelentette; a 105 km-es távra érdemben kevesebben maradtunk. Megritkult a mezőny.

Hajnali 1:16-ra értem a dolonne-i (courmayeuri) frissítőhöz, ahonnan a 105 km-es távosokra még egy 30 km-es szintes kör várt. Utána így mi is oda értünk vissza, a célba. A frissítőn jól esett leülni, tésztát és szendvicset is enni, de meg kell, hogy jegyezzem: ahhoz képest, hogy CÉL is volt sokaknak, lehetett volna picit bőségesebb választékú az ellátás. Pár fénykép otthoniakkal  megosztása, ezzel együtt fél óra időzés után hagytam el a frissítőállomást. Szóval, ¾ 2 tájban – mikor beköszöntene az álmosság, akkor - vágtam neki egy 30 km-es, hegyes körnek, több órás éji mászással, futással kezdve. Éjszakára magammal vihettem volna Józsi párjával, Ágival odaküldött pulcsim, ám fent, 2000 m táján 23 óra után is enyhe volt az idő, táskámban ráadásul velem volt egy kabát ás szélmellény is, így lemondtam a plusz pulcsiról.

 A kis zászlócskák továbbra is jól jelezték az utat, így gond nélkül keltem át Courmayeur északi részén és jutottam ki a Rifugio Bertone turistaházhoz (1955 m) vezető emelkedő kezdetéhez. Az alját a csütörtök délutáni „kirándulásomról” már ismertem.

A diagram alapján tisztában voltam vele, hogy meredek kaptató áll előttem, ezért is lepett meg, hogy a nehéz rész egész hosszan váratott magára. Magamban haladtam, szólt a zene a fülemben, azt hittem, hogy egészen a turistaházig így is marad ez, ezért is lepett meg, amikor cipő ürítése miatti rövid megállásom végén alulról érkező fejlámpafényt vettem észre. „-Hát ez hogy került ide?”

A Gran Trail Courmayeur elejét követően – a mezőny azon részében, ahol én haladtam (!) – talán csak egyszer fordult elő, hogy bárki is megelőzött volna emelkedőn, ezért úgy voltam vele, nem engedem, hogy megelőzzenek; „nehogy már 80 km után legyen valaki gyorsabb nálam épp emelkedőn….”, ha addig csak egy ilyen ember  akadt (a mezőny ezen részén).

Így kb. 1500 m-es magasságtól kezdve – épp ahonnan meredekebb lett - azt kell mondjam, hogy a mögöttem haladó tempója ösztönzött még frissebb tempóra, igyekvésre. Fél szemmel figyeltem, hogy halad. Volt, hogy csak pár lépéssel volt mögöttem, végül kis előnyre tettem szert, de a lényeg csak az volt, hogy a turistaházig, azaz emelkedőn ne előzzön meg. Hajnali 3:18-ra értem fel a házhoz. Az 1500m feletti szakaszon – érdekességként (több, mint 5000 m szintemelkedéssel a lábamban): 38 perc alatt tettem meg 2,06 km-t + 470 m szintemelkedést. Ez a szakasz paramétereiben nagyon hasonló a Vadálló-kövek szakaszához, ahol pl. áprilisi sok szintemelkedéses edzésemen, kb. 3000 m szintemelkedés után (bár jobbat vártam magamtól) három alkalommal 37-39 percek alatt mentem fel 2,5 km-re jutó 480 m szintemelkedésen.

Kb. 12 percet időztem, szokás szerint frissítettem (főleg aszalt gyümölcsöt, sütit és banánt), megint vettem be magammal vitt só- és ásványianyag tablettát, majd folyattam utam a következő, viszonylag szintben vezető - nappal egyébként csodásan panorámás - szakaszon. Nem sokkal a turistaház után értem oda, ahol az a kép készülhetett, amit pár héttel korábban láttam egy, Mont Blanc környéki terepfutásokról szóló cikkben: egy terepfutó-hölgy kocog épp a Grandes Jorasses gleccseres, sziklaképződményeinek előterében. Varázslatos kép! Sajnáltam, hogy semmit sem láthatok belőle élőben. Visszanézve, ahol pár órával korábban jártunk, a Val Veny túlvégében már sötétebb felhők borították az eget.

A Bonatti turistaház irányába haladva, jól futható szakaszon jól esett futnom, gyorsabban fogyasztani a kilométereket, miközben váratlanul esni kedzett. „-Nosza, elő a dzsekivel és esőnadrággal!” Az égi permet szerencsére 15-20 percen belül el is állt, szerencsére cipőm belül nem nedvesedett át, így száraz lábbal folytathattam a Gran Trail Courmayeur teljesítését. Mire a következő emelkedő aljához értem, utolértem és meg is előztem 2-3 futót.

Világosodni kezdett már, fejlámpám lekapcsolósán gondolkodtam, mikor előbb a Rifugio Walter Bonatti turistaház, illetve az azon túl emelkedő Pas Entre Deus Sauts (2524 m) hágóhoz vezető völgybe fordultam. A frissítőpont 240 m szintemelkedéssel később várt. Világosban tisztán látszott a szemközti havas-gleccseres hegy és az esőt sejtető idő is nyilvánvalóvá vált.

Kb. bő 10 percet időztem csak, hideg is volt kicsit és a nem túl bíztató idő is haladásra ösztönzött. Eleinte még kevéssé emelkedett, többször kocogásra váltottam, hiszen úgy vélem: ahol a terep engedi a futást, ott bizony illik futni. Az út toronyegyenest haladt egy hegykatlan felé, ránézésre nem látszott, hol lehetne kijutni onnan; csak a katlan vége előtti jobbra fordulásnál jöhetett szóba, hogy arra futható / mászható lesz. Így is történt.

Picit álmosodni kezdtem már, amikor megnyíltak az ég csatornái. Lássuk mindennek a jó oldalát is: arra legalább jó volt, hogy felfrissítsen. A felhők nem sok reménnyel bíztattak, hogy hamar vége lenne a csapadéknak, célszerű volt ismét esőöltözetbe bújni, amely a szemből fújó szél miatt (is) gyorsan csökkenő hőmérsékletben testem melegét is tartotta. Kívül maradó kézfejeim bizony fáztak! A hideg szembeszélben hulló eső hamar felébresztett, hisz dacolnom kellett vele! Már egy cseppet sem voltam álmos, ellenben igyekeztem nyakam és fejem védeni a hidegtől; minél kevésbé fújhasson a szél a kapucni alá. Az első hágóig végig esőben kapaszkodtam felfelé: miközben az eső szemből vert, fújta rám a szél a csapadékot, szerencsére az emelkedő melegen tartott. Cudar, kellemetlen idő lett. Nem is értettem, hogy a közelemben haladó két részvevő hogyhogy rövid futónadrágban maradt. Nem tudtam elképzelni, hogy lehet kibírni ezt a pár fokos hideget (kezem majd’ lefagyott) és nem értettem, miért nem öltöznek fel: „-Létezne, hogy esetleg nincs náluk (vagy Courmayeur-ban letették) hosszúnadrág, noha kötelező felszerelés ?”

A hágón nem volt ellenőrzőpont (ha jól emlékszem), lejtő következett.

Nem emlékszem már teljesen, de talán a következő szakaszon, a Sapin hágó előtt volt, hogy a picit sarasabbá váló úton megcsúsztam és komoly piruettet mutattam be, szerencsére kézzel meg tudtam támaszkodni, elmaradt a nagy esés. Pár perc múlva egy újabb egyensúlyvesztés megint figyelmeztetett, ekkor már hallgattam „rá”: „-Gábor, ésszel ! Figyelmesen ! Nincs miért sietni és összetörni magad!”

A Sapin hágó ellenőrzőpontján a lehűlt idő miatt az önkéntesek behúzódtak az oda okkal kitett fűthető üvegkalitkába; oda kellett belépnünk és írták fel számainkat. A frissítőig pár km kocogás állt már csak előttünk.

Nyugat felé ereszkedve, előre tekintve picit világosabb volt már a felhőzet, az eső is gyengült. Ami az ereszkedést illeti, meredek, kicsit köves ösvényen kocogtunk óvatosan, szerencsére nem is csúszott.  Az utolsó frissítőn, kb. 10 km-rel a cél előtt nem akartam már sokat időzni: a diagram alapján is úgy tűnt, innen már végig lejteni fog a célig....

„-Na meg ahogy azt Móricka elképzeli!” :) :) 

A frissítőn, kulacsokat töltöttem, bekaptam pár aszalt gyümölcsöt és futottam is tovább, persze már a célbaérési időm is motivált. Ekkor még 9 óra előtti célbaérésért siettem (a szintidő szerint délután 13 óráig kellett célbaérni). A folytatásban az út csak akart nem kitartóan lejteni: egy ideig szintben hullámzott, akadtak kisebb emelkedők is, aztán meg... egy kb. 30-50 m szintemelkedésű nagyon meredeken kellett felmászni. „-Na jó, így aztán totál felejtős a 9 óra előtti célbaérés.” Le is mondtam róla, „-Haladok, ahogy haladok, beérek, amikor beérek! ” – nagyjából így éreztem.

A meredekké váló lejtő komoly meglepetést tartogatott: füves mezőn, erdő mentén – szerpentin helyett - toronyegyenest vezetett lefelé a nagyon meredek hegyoldalon; mondhatni térdgyilkos lejtő volt, ha robog az ember. Inkább óvatosan kocogtam csak, kíméltem térdeimet, amelyek egyébként a sok órája rövidebb lépéses kocogás miatt nem rémlik, hogy fájtak volna. Azt kell mondjam, megúsztam fájdalmas küzdelem, kínlódás nélkül :).

1500 m magasság táján értük el az első települést, ami tulajdonképpen Courmayeur szomszéd településének széle volt. Onnan már aszfaltúton, vagy rövid ideig ösvényen vezetett az út, végig futottam. Az eső közben néha elállt, hogy aztán újra rákezdjen. Egy ideig még gondolkodtam rajta, hogy – ha csak gyengén esik - mégis szebb lenne rövidnadrágban és dzsekiben befutni, ám a végén úgy voltam vele: „-Nem érdekel! Végülis esős lett az utolsó rész, több órát esőöltözetben futottam, miért ne maradhatnék abban ? Kit érdekel, hogy így kevéssé vérbeli terepfutós a kinézet ?”

Nem az számít, hanem a sikeres teljesítés ! Ráadásul szép idő híján jó célbaérő fotó amúgy sem készülhetett.

Végül 9:18-kor értem be a célba, amely körül pár ember állt csak. A célkapu mellől, ill. az étkező területről alig pár ember tapsolt csak. Ez ilyen volt. 100-as teljesítéseim legbénább célbaérése ellenére mégis a Gran Trail Courmayeur  az elképesztően gyönyörű táj, a Mont Blanc közelsége, az UTMB útvonalának egy részének futása és a GTC komoly nehézsége, de mégis jó arányú futhatósága miatt kedvelt rendezvény lett. Sajnos nem emlékszem, hogy menetközben hol éreztem, de legalább kétszer is egyértelmű érzés volt, hogy „bizony nehéz ez az emelkedő.... „, talán nehezebb volt ez a terepfutás, mint a korábbiak. Úgy szűrtem le, hogy talán azért, mert itt hosszan tartottak a komoly kaptatók. A Bertone turistaház felé a „versengés”, később az eső miatt nem éreztem a komoly fáradtságot, mégis a túra során párszor megállapítottam: talán ez eddig a fizikálisan legnehezebb terepversenyem (persze szintemelkedésben is).

(érkezésemkor azért állt 2-3 ember a célkapunál)

Az érem nagyon hiányzik, sok szép verseny is van,  így nem hiszem, hogy visszatérek, ám mégis szívemhez közel került terepfutás volt a Gran Trail Courmayeur. Örök emlék ! Első alpesi 100-as terepfutásom volt, első alkalom, hogy az Ultra Trail du Mont Blanc útvonalán hosszabb szakaszon futottam. „-Már tudom, hová jövök majd vissza a legrangosabb verseny résztvevőjeként. Pár éven belül...  Vajon mikor ?” – írtam 2017-ben.

A versenyről általam készített, azóta is a verseny legnépszerűbb videója (10000 fölötti nézettséggel):

(A 2017-es évben teljesítettem elég UTMB kvalifikációhoz szükséges 5 ITRA pontos versenyt, így év végére meg is érett bennem és neveztem is a világ legrangosabb terepfutóversenyére. Miután a szerencse is mellém szegődött, következő évben, 2018. augusztus végén rajthoz állhattam az UTMB-n. Hogy hogy sikerült, azt videómból, ill. akkori „közvetítésemből” már tudjátok, ám, hogy hogy éltem meg, hamarosan arról is olvashattok….)