Az Ortler höhenweg (magashegyi út) a svájci határ közelében, Észak-Olaszországban, gyakran 2500 m felett vezető, kijelölt útvonal, amely az Ortler (3905 m) hegycsúcsot kerüli meg útközben igazán szép helyeket felkeresve. A táv 119,5 km, amely során a kiírás szerint 8126 m szintemelkedést kell leküzdeni, mindezt úgy, hogy közben a teljesítőnek 3-szor is 3000 m fölé kell mennie, egyszer gleccseren is át kell kelnie.

Bringás időszakomban is előszeretettel kerestem maratonokon kívül is alpesi, vagy Pireneusok beli 3-400 km-es, 7-9000 m szintemelkedésű kihívásokat, idén nyáron – terepfutóversenyek híján – ugyanezt tettem, csak terepfutást illtően.

A világhálón szinte hetente jöttek a hírek, hogy melyik komoly külföldi terepfutó melyik útvonalon (nem versenyen) futott pályacsúcsot. A járvány miatt ez egy ilyen év. Nekem közöm nincs pályacsúcsokhoz, ám ugyanúgy elszántan vágok neki akár egy  20-35 órás motiváló útvonalnak is, ha csodásnak – és futhatónak – ígérkezik, bár míg az elit futók esetében egy-egy ilyen kihívás teljesítése jó esetben pályacsúcsot és elismerést hoz, esetemben csupán magamnak büszkeséget, később pedig örömet, hogy bemutathatom az útvonalat. 

Amely kihívásokat nézegettem (szerintem az Alpokban nincsenek is instant körök), azok nem adnak semmi kézzelfoghatót (érmet, oklevelet, mezt) a teljesítésért, de nem is az motiválja a távoknak nekivágókat.

Előzmények:

Pár éve kialakult már bennem, hogy szeretem, ha egy évre jut három komoly terepfutás: verseny vagy kihívás. A tavaszi felkészülésem és a járványidőszak első hulláma után június 15-16-án medárdi, esős, vizes körülmények közepette másodszor teljesítettem (segítővel) a börzsönyi Kört (152 km + 7100 m); az volt az első. (videó linkje itt)

Sajnos idén, 2020-ban mindkét külföldi versenyem törölték, ám amint látszott, hogy lehet külföldre utazni, egyértelmű célom volt, hogy fussak az Alpokban, ráadásul összehozzak egy komoly terepfutást. Ez nekem minimum 100 km-t és 7000 m szintemelkedést jelent.

Júliusban-augusztusban jártam már kint az Alpokban, ám a teljesített futások (leghosszabb a Karwendel höhenweg volt ) után – ez évre - még mindig hiányzott egy ütős magashegyi futás. Nézegettem néhány hasonló útvonalat, 5000-7000 m körüli szintemelkedésekkel, de egyik pl. túl technikásnak, kevéssé élvezhetőnek tűnt, a másik meg (kb. százmérföldes táv) a fele táv után kevésé lázba hozó hegyek közt / terepen haladt.

Legjobban az észak-olaszországi Ortler höhenweg / Ortler High Mountain Trail útvonala (119,5 km + 8126 m) fogott meg, ám úgy tűnt, itt rengeteg frissítést kellene vinnem, mert második nap nem kizárt, hogy leghamarabb csak délután tudnék frissítést / kaját vásárolni útközben. Az útvonalról infókat gyűjtve, képeket látva (nem sokat, tán 30-35-öt) bíztató volt, hogy úgy tűnt, mintha elfogadható mértékű lenne a technikás szakaszok hossza. Persze a néhány fotó alapján azért bőven maradt bizonytalanság, de hát a remény hal meg utoljára. :) 

Az útvonal megtalálható a fastestknowntimes.com oldalon, ugyanebben az irányban a déltiroli, elit és profi terepfutó Daniel Jung futott rajta supported FKT-t, azaz segítő általi frissítéssel teljesítette; ideje 19 óra 42 perc. 

(2020-ban egy páros is tejesítette, ők ellenkező irányban, így idejük nem hasonlítható össze.)

Nyár végén eldöntöttem, hogy nekivágok az Ortler höhenwegnek. Az időpont végül augusztus 26-ra esett: 26-27-ére ígérték odakint a nyár két utolsó meleg napját, pénteken már valóban jött az eső és lehűlés.

Az útvonal és a táj igazán motivált, ám a felkészülés nem volt ideálisnak mondható, hiszen:

• Mivel annyira hirtelen jött a dátum, még arra sem volt időm, hogy több éjen át feltöltekezzem alvással; kifelé a vonaton talán 1-2 órát aludtam, majd futásom előtt 8,5 órára jutott időm.
• Az útvonalról meglehetősen keveset tudtam: ahogy írtam, kb. 35 fotó alapján volt valami képem róla, ugyanakkor az egyik elit teljesítő azt írta, hogy sok technikás részt tartalmaz. Nem tudhattam azt sem, hol tudok vizet venni, mely turistaházakban tudok valami kaját vásárolni. Persze frissítésem miatt leginkább a vízvétel volt kulcskérdés. Patakokat láttam a térképen; úgy tűnt, a Cancano tavat követő 4. km-nél keresztezésre kerülő patak után lehet akár 5 órám is víztöltési lehetőség nélkül (be is jött).
• Tudtam, hogy lesz gleccseren való átkelés, de arról ennél többet semmit. Előtte soha életemben nem keltem még át gleccseren (csupán hófoltokon).

Mit vártam magamtól, mi volt a célom ?

• Minél inkább saját frissítésből, kevés vásárlással teljesíteni ezt az alpesi terepfutóútvonalat, magashegyi kört, az Ortler Höhenweget. Úgy terveztem, hogy a táv első negyedében / harmadában biztosan nem fogok vásárolni (csak turistaházban volt rá lehetőség), később pedig majd meglátom.
• Klassz videófelvételeket készíteni, majd GoPro videómmal bemutatni ezt a csodás útvonalat a nagyközönségnek, az érdeklődőknek.
• Tekintve, hogy kevés információm volt az útvonalról és benne volt a pakliban, hogy ütemtervemben több óra tévedés is lehet, nagyjából azt céloztam meg, hogy - a versenyekhez hasonlóan – az elit futók teljesítési idejének kb. kétszerese lehet a célidőm, azaz ha 38-39 óra körüli idővel sikerül teljesíteni, akkor az olyasmi tempót jelent, mint ami versenyeimen jellemző. Mindezt segítő nélkül, azaz kezdetben dugig tömött futózsákkal.
• Mivel magyar információt sem találtam a 2 éve „kitalált” útvonalról, sejthető, hogy terepfutásom az első magyar teljesítésnek ígérkezett (az viszont biztos, hogy első magyar ismert teljesítésnek), ez is fokozta motivációmat.

Ortler Höhenweg / Ortler High Mountain Trail teljesítésem (119,5 km + 8126 m)

Best of videóm róla: (készülni fog hosszabb is)

Stelvio – Düssedorfer hütte:

Augusztus 26-án reggel korán meg tudtam reggelizni a szálláson, majd Stelvió közeli faluközpontjából, csodás napsütésben 8:14-kor kezdtem meg az Ortler höhenweg 119,5 km-es 8126 m szintemelkedést tartalmazó kihívás teljesítését. A körbejárásra kirándulóknak egyébként 7 napot javasolnak.

A völgybe történt pár perces, panorámás lekocogás után meg is kezdődött a különböző meredekséggel egészen 2720 m-re tartó, több órás emelkedő. Kezdésnek tehát csaknem 1600 m szintemelkedés. Az Alpok ilyen :) . Ezt is szeretem benne: a hosszú emelkedőket, lejtőket, érdemi magasságokat; a lenyűgöző tájon túl. 

Ez a kaptató kifejezetten tetszett, imádnivaló volt: alsó felében kellemes, nem köves ösvényen kapaszkodott fölfelé, néha forrás is akadt, egyúttal meglepőmód elég hosszan volt akár a Vadálló-kövekre emlékeztető meredekségű. 2000 m tájékán értem el Malga Valnera épületet, ahonnan a meredekség könnyedebbé, váltakozóbbá vált. Az elmúlt 5,6 km-en kb. 900 m szintemelkedést tudtam magam mögött. A folytatásban a szembülső hegyekre gyakran panorámás úton kocogtam egy turistaházig (útközben már több kiránduló is akadt), ahol ki is derült, picivel visszább kellett balra, felfelé letérnem: immár füves-köves, panorámás hegyoldalán haladtam a fölfelé; hamarosan egy kis réten két kitett nagy, fából készült napozóágy fogadott: ideje volt körbefilmezni, megörökíteni a félkörpanorámát, szemben a havas, gleccser díszítette, 3905 m magas Ortlessel.

Egy kis, rövid szakaszon technikás átkötőszakasz után értem el egy zubogó patak keresztezéséhez (2400 m), ahonnan már csupán szűk 2 km választott el az első – hosszú – mászás végétől, a 2720 m-en található Düsseldorfer hüttétől. A szakasz alsó harmada még nem volt köves, feljebb már inkább, de végülis sehol se volt zavaró, fölfelé sehol se lassított érdemben. Errefelé és fent a turistaház környékén is már elég sok turistával találkoztam.

Düsseldorfer hütte  - Madritschjoch (3123 m) – Zufallhütte / Rifugio Nino Corsi

Az épület mögötti csapnál gyorsan megtöltöttem kulacsaimat, napkrémmel bekentem napfénynek kitett testrészeiem majd pár fotó és egy kis videózás (össz. 12:37 – 57) után meg is kezdtem az ereszkedést a néhol kicsit köves, de hol lassú, hol közepes tempóval kocogható ösvényen. Itt-ott a turisták kerülgetése lassított rövid időkre.

Visszaérve 2400 méterre, a Rifugio Pulpito turistaháztól és felvonóállomástól 2 km nagyrészt sík, végén kicsit lejtős, jól futható ösvény választott el; hamar odaértem. Tekintve, hogy hosszú, nagy szintkülönbségű kaptató (3100 m fölé), majd utána is szűk órányi ereszkedés várt rám újabb víztöltési lehetőség nélkül, újfent teletöltöttem kulacsaim (az épületbe maszkban kellett bemenni, természetesen), aztán kis tévesztés után meg is kezdtem a Madritschjoch (3123 m) felé induló kapaszkodást.

A csodás panorámát kínáló emelkedő kíváló lehetőséget adott arra, hogy az Ortles havas csúcsával a háttérben kőre letett videókamerával megörökítsem futásomat. Előrefelé hegysor emelkedett előttem, de jobbra azért tán 2700-2800 méteres magasságig ki lehetett venni, merre vezet tovább az ösvény. Hamarosan köves, de jól járható és meredek ösvényen kapaszkodtam egyre feljebb. A végső pár száz méter szintkülönbségen igencsak meredek lett a haladás, a levegő is kevesebb oxigént adott már: lassultam valamelyest. Visszanézve igazán ütős volt lenézni a völgybe, mélyre, miközben úgy tűnt, hogy szemben, kicsit távolabb már nem sokkal magasodtak fölém e hegyek.

A 3000 m magasságot meghaladó gerincen pár percet filmeztem, kínlódtam a kamera stabilizátorával, majd kocogva-gyalogolva igyekeztem a montisok előtt jól ismert, 3123 m magas Madritschjoch felé. Bringás időszakomban alaposan tanulmányoztam az Alpok (és a Pireneusok) bringás hágólistáit (nem véletlen, hogy mindegyik aszfaltos, 2000 m fölöttit fel is kerestem); onnan volt ismerős a Madritschjoch, hiszen ide szoktak ám montisok feltekerni. Én is láttam ott bringásokat, igaz, hogy az is kiderült, az emelkedőjükön olyan meredek szakasz is van, ahol mindenképp tolniuk kell a bringát.

Erős szél tombolt a hágóban, miközben fotóztam és videóztam, kellett is, hogy dzseki védje felsőtestem.

A hágót elhagyva – fotók alapján – nagyrészt jól futható ösvény és kb. 1000 m szintkülönbségnyi lejtő várt rám. Fölső szakaszán nagyot küzdöttem a velem szórakozó stabilizátorral (utóbb talán megfejtettem az okát), - el is ment jó pár perc - , később már a tájat, lejtőt élvezve kocoghattam.

Örültem neki, hogy ez a lejtő azt a futást hozta, amit reméltem: valóban elég jól futható volt a Zufallhüttéig (eddig: 31 km + 2709 m) vezető szakasz.

Zufallhütte – Rifugio Casati (3269 m)

Vizet töltöttem, bekevertem az energia-italport és indultam is tovább, hiszen sürgetett az idő. A következő, bő 1000 m szinkülönbségű emelkedőjének a végén egy hosszabb szakaszon (nem tudtam, hogy fél – 1-1 km ?) egy gleccseren kellett átkelnem. Okkal gondoltam, hogy csak jól járhatok vele, ha még sötétség előtt elérem a rám váró jégmezőt.

A Rifugio Gianni Casati (3269 m) turistaházig vezető bő 1000 m szintemelkedésű emelkedője a végső meredekig változatos meredekséggel, nem is technikás ösvényen haladt; meglehetősen kopár, élettelen völgyben vezetett. Előbbre érve szembeszéllel küzdve haladtam már, szemben a hegyoldalon az ösvényt megpillantva kiderült, merre vezet utam a gleccserre. Sajnos nem sikerült megelőznöm a sötétedést, így mire – egy nagyon meredek szakasz után - a koszos jégmezőre értem, negyed órája fejlámpám fénye világította haladásom útját. Míg a hegyoldalon haladva kövekre festett jelzések mutatják az utat, a gleccseren nem is tudom, hogy lehetne ezt megoldani, hiszen gleccser lassan ugyan, de tud ám mozogni. Úgy véltem, telefonomon, a Locus applikáció segítségével a tracket kell követnem, gyakori telefonra nézéssel.

Először egy sziklás, mászós résznél vétettem el az irányt és módosíthattam az irányon, majd legközelebb már a jégen. Egy ideig megvolt a jelzés, ám nem sokkal később nem láttam már semmit, merre kellene haladnom; a koszos jégen nyom sem látszódhatott. Elég volt egy kicsit nem eléggé figyelni és máris azt éreztem: csúszós felületen állok. (Sajnos a cipőmre való hágóvasat otthon, Magyarországon felejtettem.) Tartottam tőle, hogy a következő lépésnél akár el is eshetek, majd lecsúszhatok a jégen. Egy ilyen alkalmat még megúsztam, de legközelebb sajnos valóban esés és kb. 20 méteres csúszás lett a vége: kezemmel, karommal fékeztem magam: dzsekim mellett tenyerem, kisujjam bőre fel is szakadt, vérzett, más bajom nem lett. Nem fájt semmim, de érthetően bosszús lettem. Hülyeséget csináltam. Ha még pontosabban követem a tracket, vagy legalább a jégmező lankásabb részén próbálkozom, ott is eleshettem volna persze, ám ott megúsztam volna a csúszást és ezáltal a bőr-felszakadást. Persze még jobb lett volna, ha nem hagytam volna otthon a hágóvasat.

Hamar ráleltem egy járható és lábnyomokat tartalmazó részre, ahol kicsit „süppedt” a „jég”, fagyott hó; aggodalom nélkül tudtam haladni: ott egyértelműen nyom haladt, talán még a track is erre vezetett. Innentől már elég jól sikerült haladnom. Bár talán kétszer is keskeny jégszakadáson, kellett átlépnem, egyáltalán nem féltem. A tracket nézve tán kétszer kicsit keresgélnem kellett, megfordulnom, de végül már különösebb probléma nélkül, de azért legalább negyed óra gyaloglást követően lejöhettem a gleccserről. Felértem a 3269 m magasan álló Rifugio Casati-hoz, a turistaházhoz (1/4 11).

Sokat elmond az átéltekről, mit mondtam videómra: „-Ez nagyon cudar volt! Nem kívánom ezt senkinek..... Ez kemény volt ! Jó, hogy ezen is túl vagyok.”

Bent égtek fények, be is tudtam menni: végre lemoshattam a rászáradt vért a kezemről és nagyjából a dzsekimről is.

Rifugio Casati (3269 m) – Passi Zebru (3005 m) – Rifugio Quinto Alpini (2877 m) – Sant’ Antonio (1327 m)

Víztöltés után egy 3,3 km-es lejtő következett: eleje óvatos, de haladható ereszkedésre kényszerített, utána már rendesen kocoghattam. Éjjel, fejlámpával. 2700 m környékén érkeztem meg a Pizzini turistaházhoz, ahol ugyan sötétség volt, ám a nyitott ajtón bemenve tudtam vizet tölteni. Azért tettem pusztán, mert nem tudhattam, mennyi ideig tart a következő szakasz és tudok-e vízhez jutni a 4,6 km múlva sorra kerülő turistaháznál. Kevésre emlékszem a következő 300 m szintkülönbségű emelkedőből: éjszaka volt, haladtam, kapaszkodtam fölfelé és a 3005 m magas hágóba felérve (0:30-35) azért éreztem, hogy megtette már hatását a lábamba került kb. 44,3 km + 4022 m szintemelkedés (elég durva arány !!).

A Zebru hágót követő lejtő sem volt vészes; lejtő részeken többnyire tudtam kocogni, néha persze a lankás szakaszon sétáltam, láttam zergéket is, majd elértem a Quinto Alpini (2877 m) turistaház előtti nagyon meredekhez. Direkt precízen követtem a tracket, amely meglepő módon nem a turistautat követte, hanem jelzetlen ösvényen rövidített fölfelé. Az első levágás is kifejezetten meredek volt, az azt követő meg talán nem is észrevehető. Nem is értettem, hogy találta ki valaki, hogy ennyire irreálisan meredek kőmezőn vigye fel az útvonalat, miközben a szerpentines dózerút sem volt lankás. (vagy rosszul rajzoltál meg a tracket)

Éjjel fél 3 ellenére ez a turistaház is nyitva volt, tudtam vizet tölteni, ami már ki is tartott az első völgyi településig (62,3 km). Részidőm nézve jómagam is csodálkozom, hogy lehettem ennyire lassú, ugyanakkor nem tököltem: kis falatozás az rémlik, az éjjel közepe miatti tompaság is kicsit, no meg a meredek részen való lassulás.  Más lett volna versenyen, más terepfutók közepette.....

Bár a tömegeket vonzó versenyeket nemigen viszik gleccserre, túl veszélyes helyekre.

Lefelé természetesen a dózerúton kocogtam. A lejtő eleje, kb. 2300-2400 m-ig óvatoskodósabb volt csak; akadt benne egy poros / kavicsoss, igazán csúszós, kellemetlen szakasz, ahol még az útról is lesétáltam a dózerút melletti köves, így stabilitást jelentő részre. 2300 m alatt már haladósabb, futható, kicsit hosszú, egy idő után unalmassá váló,  ám így is elviselhető lejtő volt, szemben az augusztus eleji Karwendel Höhenweg utolsó 20-25 km-ét jellemző több órás, alig lejtő, szinte sík unalommal.

Időnként egy-egy házikó, faház, esetleg pihenőhely mellett futottam el, sőt 1-2 csobogó is akadt. Végül, a Rifugio Quinto Alpini 2877 m-es magasságától elején lassabb haladással, később többnyire kocogva, közbenső megállásokkal, frissítéssel együtt (!) 2 és ¾ óráig tartott a 14 km-es lejtő. Adataim nézve, az alsó részen 7,5 – 8 km/ó-val haladtam.

Hajszálnyit már derengeni kezdett, mikor fél 6 körül leértem Sant’ Antonioba (1340 m). A hivatalos adatok szerint lábamban már 62,9 km + 4615 m szintemelkedés volt; magashegységben, nagyrészt 2000-3000 m magasságban vezető ösvényeken haladva, gleccseren időt veszítve. A teljes távra jutó szintemelkedés 57%-t már leküzdöttem, ráadásul az útvonal, legmagasabban haladó része is hátam mögött volt már. 

Sant’ Antonio – Lago di Cancano

Sant’ Antonio és a következő település közt kb. 2 km-en át bringaúton kocogtam és egy padot találva nagyon jól esett leülni, kicsit szusszanni falatozás közben; eddig ahol le is ültem, az sem volt több, mint 2 perc; itt talán 10 percnél is többet időztem. A patak mellett kocogva direkt néztem, milyen tempóval haladok: 7,6 km/óra. Kétségtelenül itt nem voltam túl friss, de legalább már közelgett a napkelte.

San Nicolo falunál a tracket követtem aprólékosan, de valami nem volt tökéletes, mert elvétettem az emelkedő kezdetét; vesztettem pár percet, mire meglett. Onnan aztán jóleső, klassz kaptatón kapaszkodtam fölfelé a mondjuk szintútig, ahol technikai szünet után kocogni kellett már a kissé unalmas kilométereken. Alattam a völgyben Bormio lakói ébredeztek. Az Ortler Höhenweg útvonala direkt kerülte el a települést. Az átkötő szakasz végén enyhe lejtéssel érkeztem meg a legendás Passo dello Stelvio (2760 m) hágóút keresztezéséhez, miután átmásztam egy hegycsuszamlás jelentette földfolyamon.

Még egy kicsi átkötő szakaszt kellett megtennem az Adda patakig, ahonnan egy kifejezetten meredek mászás kezdődött. Vízvételi lehetőség híján kénytelen voltam lemászni a nehézkes patakszélen a vízhez, hogy folyadékhoz jussak: arra nem csak a folyadék, de az abba kevert energiapor által, energiaforrás miatt is szükségem volt. Kb. 20 percem elment ezzel....

A Lago di Cancanohoz vezető kaptató kb. 1300 méteres magasságból egészen 2090 m-ig felkapaszkodott, ám legmeredekebb részén 1,21 km-e jutott 482 m szintemelkedés !!!

Ekkortájt már szépen sütött a Nap, kellemes idő lett; a ritkás fák közt szép rálátást is kaphattam a Stelvio hágóútra. A meredek után lankás, majd sík kilométereken kocogós tempóval érkeztem a Cancano tóhoz, amit a nap közepén elég sok turista keresett fel. Mivel egy patak kivételével hosszú, víztöltés mentes, tűző napos szakasz következett, mindenképp vizet kellett töltenem.

Legközelebb – legalább 6 óra múlva - a Stelvio hágón vásárolhattam bármiféle ennivalót, talán itt döntöttem el véglegesen, hogy segítő és útközi vásárlás nélkül, azaz unsupported módon fogom teljesíteni az Ortler csúcsát megkerülő 120 km-es útvonalat, az Ortler Höhenweget, ez azt jelentette, hogy víz kivételével az indulástól a végéig a rajtnál nálam levő energiaforrásból frissítek csak.

Az épületbe természetesen maszkban kellett bemenni. Talán valamit falatoztam is saját frissítésemből, mindenesetre itt is elszaladt kb. negyed óra (10:43 táján). Lassan kocogtam tovább....

Utolsó előtti szakasz: Lago di Cancano – Passo dello Stelvio (2760 m)

Nem voltam friss, nem voltam tele energiával, de ha sík, akkor azért illik futni. A duzzasztógáton végigfutva tűző napos dózerúton folytathattam utam; a fák közé húzódva, végre rövid nadrágra váltottam. Felüdülés volt, hogy szellő érhette lábaimat. Nem túl élvezetes, napsütötte, meleg dózerúton folytattam lassú haladásom; a sík kilométereken még 8 km/ó körül kocogtam, ám ahogy emelkedni kezdett, gyaloglással kellett beérnem.

Patakból történt víztöltés (ezúttal 1,5 liter !) és fejem, karom hűsítése (12:20 tájékán) után montisok által nagyon ismert szerpentines gyalogút, panorámaösvény következett fölfelé: jó is volt, de mégsem.

Csodás volt a táj, a kilátás, ám azon túl........ Olyan volt a meredeksége, hogy ne tudjak futni, ám annyira nem volt meredek, hogy megfelelő mértékben gyűlhessen a szint. Haladtam-haladtam, gyalogoltam, ám lassan jutottam följebb. Hiába volt szép, de ez a lassú feljutás unalmas volt, ráadásul feljutva a fennsík féle részre szintén lankásan folytatódott. Itt-ott bele tudtam kocogni, de a kilométerek is lassan fogytak, a szintemelkedés is lassan gyűlt, miközben folyadékom fogyott ám. Az ennyi időre jutó arányaiban nem túl sok folyadék is hozzájárult, hogy talán kevesebb energiát vittem be szervezetembe, amit zseléből igyekeztem pótolni. 14:53-ra értem fel a 2760 m magas Bocchetta di Pedenolo nyeregbe, amit még enyhe hullámzás követett: dózerúton, néhol kicsit köves ösvényen.

Talán leginkább a Cancano tó óta, de főleg az unalmas és lankás, napos emelkedőn, majd fennsíkon éreztem magamon, hogy az előzővel szemben ez a nap nem igazán nyújt örömfutást: öröm nélkül haladtam, tartottam ki, hiszen ha belevág egy kihívásba az ember, akkor menjen is végig. (Hogy őszinte legyek sosem merül bennem, hogy kiszálljak.) Nem éreztem, nem tudtam rájönni, hogy mi nem stimmel: felmerült bennem persze, hogy mivel főleg bekevert energiaitalporral frissítettem, ha kevesebbet iszom, akkor kevesebb az energiaforrás, vagy ha – a kevesebb víz miatt - óvatosan, de netán spórolok a gélekkel / energiaszeletekkel, akkor megintcsak szűkös az energiaforrás, ugyanakkor azt nem éreztem, hogy elfogyok, csak mégsem úgy éreztem magam, ahogy jobban esett volna. Persze, mint írásom elején írtam: a futás előtt egyáltalán nem tudtam alvással feltöltekezni; a kiruccanás előtti napokban is keveseket aludtam.

A Bochetta di Pedenolotól nagyrészt sík-közeli ösvényen /dózerúton értem át a Bocchetta di Pedenoletto-ra (2782 m) (15:04), ahonnan köves-sziklás ösvény következett. Jó ideje nem ültem már le kicsit sem; itt végre sort kerítettem egy pár perces szünetre, falatozásra. Jól esett. :) Folyadékom már eléggé fogytán volt, nagyon bíztam benne, hogy csak utamba akad majd valamilyen forrás. Versenyen ilyenek miatt nem kell aggódni, mert elég gyakran van frissítőpont.

A következő nyereg a Bocchetta di Forcola (2768 m) volt, ahonnan szép kilátás nyílt a bringával többször felkeresett Umbrailpassra (2501 m) és a bringával 4-szer meghódított Passo dello Stelvio-ra (2760 m). Magam előtt láthattam a hágó felé vezető utamat, néhány kilométert. Végre ismét klassz, elég jól kocogható, csodás panorámát nyújtó ösvényen haladtam és videóztam is. Bár szemmel közelebbinek tűnt, mint végül lett, örömömre finom, útközi patakra leltem; ahogy csobogott le a sziklák közül, egész bátran mertem tölteni belőle: talán még tablettát sem dobtam bele.

16 óra 40 körül értem le az Umbrailpassra; következhetett egy kb. 350 m szintemelkedésű mászás, mivel az Ortlest megkerülő körút útvonalát bizony egy közeli csúcs megmászásán át vitték le a Stelvio hágóba. A hágó után megint leültem kicsit falatozni, energiát bevinni, aztán jöhetett a körút utolsó meredek kaptatója. A tetőről persze parádés kilátás nyílt a környékre és először láthattam fentről a hágót és a környező hegyeket, köztük a legmagasabbat, a 3905m magas Ortlert. Ahogy lefelé ereszkedtem, akkor éreztem ám combomon az elmúlt szűk másfél nap hatását.

100 km és bő kb. 7800 m szintemelkedés után, 18 óra tájban érkeztem meg – életemben először terepfutás során – a Passo dello Stelvio hágóba (2760 m).

Furcsa volt „gyalogosként” és nem bringásként ott lenni. A Stelvio hágó a kerékpárosok egyik közkedvelt és legendás emelkedője. Valóban nagy élmény feltekerni rá a sok hajtűkanyaron át és bár 4-szer is feltekertem rá, két okból nincs a kedvenceim közt: nem szeretem a nagy forgalmat, sok motorost, viszont sokkal inkább a csodás tájat adó, háborítatlan emelkedők a kedvenceim. A Stelviora való visszatérés külön érdekessége, hogy mikor legutóbb, 2015-ben oda feltekertem, épp a Brenta – Ortles permanent brevetto-t (383 km + 8088 m szint) teljesítettem, amely útvonala szintén megkerülte az Ortler csúcsát. Akkor bringás kihívás során tettem ezt, most terepfutó kihívást teljesítve. Ráadásul épp akkor, a Stelvio emelkedője volt a 300. alkalom, hogy 2000 m fölé tekertem bringával.

Passo dello Stelvio – Stelvio település:

Körbefilmezés után egy étterembe maszkkal bemenve annak mosdójában megtöltöttem kulacsaimat, majd nekivágtam a hágó feletti kis csúcsra (2843 m) meredeken visszakapaszkodó ösvénynek, aztán végre (18:35-kor) nekivághattam a Stelvio település felé vezető „hazaútnak”.

Homályos az emlék már.... rémlik, ahogy odafent a gerincen kocogtam az Ortles felé  panorámás ösvényen, az is, ahogy egyelőre nem nagyon akart komolyabban lejteni az ösvény. A videó felidézi, hogy akadt közben szép kilátópont, meredek hegyoldalon haladó, de jól futható ösvény, ám – mikor még elég magasan haladtam - kövesebb, lassabban haladható szakasz is.

Emlékszem rá, ahogy a Furkelhütte felé ereszkedve volt egy olyan szakasz, ahol mintha ki lett volna kicsit rakva lépcsőssé az út: no ott nem esett jól a bokámnak a lépcsőn ereszkedés. Jó lett volna vizet venni, de sajnos a Furkelhütte teljesen kihalt volt. Még egy kis ereszkedéssel leértem 2100 m-es magasságba, ahol egy elágazást követően közepes emelkedő kezdődött, ugyanakkor a szürkületben eljött a fejlámpa elővétel ideje. Gyaloglás és lassú kocogás váltakozott, ahogy haladtam előre. Nem hiányzott ez már; túl akartam rajta lenni. Amikor az ember felért az utolsó nagy emelkedőjére (Stelvio hágó „fölötti” Cima Garibaldi (2843 m)), már csak le akar futni a „célba”, nem hiányzik már semmi útközi kis hupli, fél órás mászás.

Már amennyi kevés infót össze tudtam szedni, úgy is „készültem”, hogy elvben egy többnyire futható lejtő visz le Stelvio faluba. A „kis emelkedő” végül 2277 m-ig kapaszkodott fel, de arrafelé is volt kisebb hullámzás, nem volt az olyan egyszerű, hogy felérek, és már lejt is. Szerencsére akadt közben útközi forrás: nagy örömmel töltöttem belőle és tettem energiaitalport a flakonba, hogy legyen még energiám a hátralevő pár kilométerre.

A végső tetőponttól – mint adataimból látom – 6,5 km-es lejtő vezetett a faluközpontig, viszonylag meredeken (kb. 950 m szintkülönbség). Előbb egy füves mezőn, majd fák közt, végül az utolsó 2,3 km-en már aszfaltúton. Örültem, hogy haladós lett a vége, ezen a 6,5 km során valóban jól futható volt már az út; persze fáradtan haladtam már csak; kb. nettó egy óra alatt tettem csak meg (csodálkozom is, mert úgy rémlett, normálisan futottam, de a számok mégis ezt mutatják). Az adatok szerint a lejtő fentebbi részén még lassabban, lentebb azért 8 km/ó-val kocogtam.

Az Ortler kört, vagy Ortler Höhenweget végülis 8 óra 14-es indulás után másnap 22:42-es körbeéréssel fejeztem be, így menetidőm 38 óra 28 perc lett. Elfáradtam ám, persze volt is miben. Azon túl, hogy 120 km-en küzdöttem le 8126 m szintemelkedést és ereszkedést is, az útvonalból kb, 80 km 2000 m fölött vezetett.

( a fotó még a Stelvio hágónál készült )

Értékelés:

1, Teljesítés ideje: Első blikkre a teljesítési időmre azt mondaná a hozzá nem értő, körülményeket nem ismerő,  vagy okoskodó ember (van ilyen, aki bár nem ismeri a körülményeket, szeret okoskodni), hogy ez elég lagymatag tempó volt. Azonban, ha kicsit jobban megnézzük a hátteret......az megmutatja a valóságot, hogy mi az igazság.

Megnéztem, hiszen kíváncsi voltam, hogy hogyan is kell ezt értékelnem, összevetve az ezen irányban segítőt igénybevéve teljesítő, elit futó, Daniel Jung idejével. Ő 2018-ban futotta le az Ortler Höhenweg útvonalát (segítővel, pár helyen privát frissítést kapva); méghozzá 19 óra 42 perc alatt.

Daniel Jung olyan szintű elit futó, hogy komoly versenyein jellemzően az első 5-10 közt végez, győzelmei is vannak persze. „Egynapos”, tehát nem szakaszos versenyen a leghosszabb távja „csak” 127 km, ilyen versenyen leghosszabb versenyideje 18,5 óra; tehát időben itt többet futott. Két olyan verseny van, amelyet mindketten teljesítettünk; a Transvulcania (74 km + 4350 m) és a Madeira Island Ultra Trail (115 km + 7200 m). Az Ortler Höhenweg idejének értékelése szempontjából madeirai idejünket érdemes összevetni és ahhoz viszonyítani az Ortler körüli futásunk idejeit.

Daniel 2017-ben 14 óra 16 perces időt futott Madeirán (és lett 6. !), én 2019-ben 30 óra 11 perc alatt végeztem. Daniel Jung Ortler körüli – segítőt igénybe vevős - ideje (19:42) 138%-a a madeirai idejének, míg az én Ortler Höhenweg időm – segítő nélkül teljesítve – 127%-a lett madeirai időmnek. ( Ráadásul időmet tekintve ott van az is, hogy a gleccseren tökölés, útvonalkereséssel, a megcsúszásom következményeivel is elment legalább ¾ óra és persze a segítő nélküli teljesítés is plusz időt jelent)

A leírtak alapján megállapítható, hogy látva, hogy egy tapasztalt elit futónak mennyivel tart tovább az Ortler körüli ideje a madeirai versenynél, igazán semmi okom nincs a szégyenkezésre, hiszen madeirai időmhöz képest nekem csak picit több, mint ¼-ével tartott tovább az Ortler Höhenweg végigjárása, ráadásul a rajttól vittem magammal frissítésem, ami nem csupán plusz súlyt jelentett, de eddig még nem is volt olyan privát futásom, amelyen akár 20 órát is úgy mentem volna, hogy vásárlás nélkül, végig magammal vitt frissítést fogyasztottam volna csak.

2, Érzések, elégedettség, frissítés:

A számoktól eltekintve......

Csodás élmény egy ilyen nagy futás, ugyanakkor az is kétségtelen, hogy – mivel jócskán elfárad az ember a végére – körbeéréskor nincs az a kitörő öröm, katarzis, mint egy versenyen, ahol tapssal, éremmel várják az embert.

Örülök, hogy a két nyári, Innsbruck melletti „Höhenweg” futásaim után az Ortler Höhenweg terepfutás, az Ortler kör teljesítése során olyan útvonalon futhattam, ahol kisebb arányban lassítottak csak technikás szakaszok (igaz a magasság azért hatott), ám emellett csodás szépséggel ajándékoztak meg. Összejött, ami a célom volt: komoly, magashegyi terepen terepfutni egy nehéz, motiváló kört. Megadta azt az érzést, amire vágytam: a lenyűgöző tájat, a nehézséget és a végén azt az érzést, hogy: „-Ez férfimunka volt!”

Jó érzést ad az is, hogy terepfutók közül elsőként mutathatom be gyönyörű videó(k) által az útvonalat és csinálhatok kedvet hozzá másoknak is.

Ez volt az első ennyire hosszú, végig saját magam által vitt "cuccból" történő frissítős futásom, amely hasznos tapasztalatot ad jövőbeni segítő nélküli futásaimhoz is. (Frissítés: nutridepo.hu ) 

A teljesítés során azért éreztem, bizony más lenne egy verseny keretében teljesíteni, ahol útközben társaság, a frissítőkön biztató önkéntesek akadnak és sokakat érem / mez motivál, ám éppen az jelent plusz értéket számomra, hogy tárgyiasult „díjazás” nélküli, ám parádés tájon haladó futást teljesítettem, amelynek épp a díjazás hiánya miatt kevés terepfutó teljesítője lesz. Manapság szerintem pusztán a szép tájért, a teljesítés jelentette elégedettségért kevesen vágnak bele 35 órás, vagy hosszabb terepfutásba. (hát még az instant körök létrejötte óta....).

Az Ortler Höhenweg kirándulóként történő teljesítőiből talán több lehet, ahogy a Mont Blanc körül vezető TMB-t (Tour du Mont Blanc) is sokan teljesítik többnapos gyalogtúrán.

Mivel kifejezetten bejött ez a segítő nélküli, neves útvonalon véghezvitt magashegyi futás, erősen gyanítom, hogy fogok még hasonlót teljesíteni: szép tájon és motiváló útvonalon. 

Végül, egy térképen eddigi, komolyabb versenyeim, terepfutóként teljesített kihívásaim, amely 2020-ban is három futással bővült: