Bevezetés, előzmények, verseny kiválasztása:

Mikor 2020-ban négy nap során bejártam a KAT 100 (a 100 mérföldes táv) útvonalának kb. 70%-át (videóm nézhető ide kattintva ), azzal az érzésekkel, értékeléssel zártam a pár napot, hogy nem gondolom, hogy visszatérnék a versenyre, mert túl sok a dózerút, kevés a singletrack, no meg egyszer (akkor) már úgyis bejártam az útvonal nagyobb részét.

2023 júliusában rajthoz álltam egy UTMB-nél nehezebb versenyen, a Grand Raid Guillestrois-Queryras-on, ahol a be nem fejezéshez az is hozzájárult, hogy frissítésem portfoliójába olyanokat is bevettem, amelyeket valszínűleg nem kellett volna, illetve nem tapasztaltam ki eléggé, hogy ha többet fogyasztok egyikből-másikból, az mivel járhat. Nem tudhatom persze, hogy mik okozták, de emésztésileg, gyomorilag eléggé rossz állapotban szálltam ki. Egyébként a versenyen a DNF arány meglehetősen magas (45%) lett, másfelől, ha a 100 km-es távra nevezek, azt valószínűleg teljesítettem volna, tekintve, hogy 110km-nél részlimitidőn belül szálltam ki. Azóta el is mentem étel intolarencia vizsgálatra....

Ezen rosszul sikerült verseny miatt gyorsan át kellett szerveznem a nyár 2. felét: a frissítési problémák miatt lemondtam a nyár végére tervezett, nagyon motiváló verseny, a Grand Raid Pyrenees 160 km-es távján való részvételem, viszont keresni akartam egy megfelelő, 100 km körüli alpesi versenyt. Így esett a választásom a KAT 100-ra, amelyről tudtam, hogy elég jól futható az útvonala. A táv és szint adata (92 km + 5100 m szint) ugyan az általam megfelelőnek és motiválónak vélt (100 km + 6000 m) alatt van, ám már nevezéskor úgy számoltam, hogy ki fogom egészíteni.

Nem becsülöm le, tisztelem a távot, a terepet, a versenyt, de úgy véltem, hogy egy ilyen versenyt már rutinból be kell hogy tudjak „húzni”, fejezni.

Augusztus 2-án szerdán, a verseny rajtja előtti napon utaztam ki, ám mivel a versenyre felhős, esős időt ígértek, így épp emiatt este kimentem egy órát terepfutni a panorámás terepre. A meteorológiai előrejelzés többszöri, de jellemzően egyszer sem szakadó esőt ígért. A nagy eső péntek estétől, éjféltől volt várható (bejött).

Aug 3, csütörtök: a verseny (KAT 100 by UTMB):

Kora délután átvettem a rajtcsomagot, betettem a küldendő zsákba a dolgaimat, amit Waidringbe szándékoztam küldeni (csak frissítés), majd leadtam a csomagot. Ezúttal az utolsó órákban bevitt energiaforrásokra is figyeltem, bár korábban ezt nem vettem ennyire szigorúan. Most „igazi” kaját az utolsó 1,5 órában már nem ettem, csak banánt. Előtte semmi fűszereset, rizikósat, majdnem hogy csak magos zsömlét és valami hasonlót.

Elég szerencsétlenül, a rajt előtt ¾ órával került sor a kötelező felszerelés ellenőrzésre; tőlem 4 tételt kértek, hogy mutassam be; emellett a géljeinkre rá kellett írni a rajtszámunkat, hogy ha szemetelnénk, tudják, hogy kié volt.

Itt jegyzem meg: mivel esős, saras verseny várt ránk (bár hosszú futáson bármilyen időben is veszek fel) lábamon kamáslit viseltem, mert az megakadályozza, hogy földdarabok, apró törmelékek jussanak a cipőbe és meg kelljen állni üríteni. Meglepett, hogy sokan nem viseltek. Nem is értem. Persze az ő problémájuk, ha cipőjükbe ez-az kerül és emiatt lábuk bőre is hamarabb vízhólyagosodik.

A 18 órás rajtkor már esett az eső. Egy kisebb emelkedővel indult a verseny, amit 1-2 km sík szakasz követett, aztán többnyire már hosszan emelkedő. Az alsó 2-3 km kaptatón még előfordult „vonatozás”, amikor libasorban tudtunk csak haladni egymás mögött, kb. 1400-1500 m felett azonban dózerúton is haladtunk (ekkor már nem esett), így ott már gond nélkül lehetett előzni, ha szükség volt rá.

Pár videózásom miatt a mezőny utolsó pár futója közt haladtam, ugyanakkor tudtam, hogy az időt illetően totál rendben van a tempó. Az 1850 m-en található Wildsee előtt szemerkélt az eső, felkerült az esőkabát. A tóhoz a tervezettnél hamarabb felértem, egy épület mellett várt a frissítő sátra, ahol azért meglepett a vártnál gyengébb választék. Mint utóbb megnéztem, általában az volt, amit írtak a versenykiírásban, egyedül a piskóta féle süti amely többször hiányzott. Pár perc falatozás (dinnyét is ettem) után folytattam utam a csúcs felé. Meredek volt, útközben akadt egy kecskeszerű állat is, kicsit videóztam is, majd fotóst elhagyva értünk fel a csúcs melletti tetőpontra; bár az útvonal nem tette meg a körpanorámás csúcsra (Wildseeloder, 2119 m) vezető 10 méteres kitérőt, én letértem, hogy körbefilmezhessek (rajt óta kb. 10,7 km + 1400 m szint). :) 

              Szép időben így néz ki: 

Sötétedett már, szürke volt minden, több irányban esőt is láttunk.... ám szerencsére 3 éve, csodás időben már körbevideóztam onnan. Talán hárman jöttek még mögöttem, ám az idővel jól álltam. A tó fölötti nyereg felé jó tempóban kocogtam, majd ott elérkezett a fejlámpa gyújtás ideje, no meg „nyomtam egy gyors facebook live-os bejelentkezést”, hogy adjak egy kis infót magamról az érdeklődőknek.

 A folytatásban kicsit technikásabb szakasz következett, néhol köves, vagy más miatt odafigyelős, talán kicsit szemerkélt is az eső. Így volt ez eddig: időnként esett, aztán elállt, megint esett, megint elállt. A valmilyen sífelvonó állomás felé egy helyen eltelt 2 perc és tettem egy rossz irányba történő elindulást, mire megleltem a helyes útvonalat. Később, kb. 20-25 perc múlva megint kiderült, hogy nem tökéletes az útvonaljelölés. Csanyáék, a terepfutas.hu versenyein elágazásoknál agyonszalagozzák, merre kell továbbmenni, itt feltűnt, hogy néhol túl ritkán rakták a jelölőket. Alap esetben pedig az egyik jelőlőtől illik látni a következőt. Ráadásul az éjjel látható prizmák nem a szélesebb, jobban látható „zászlócska részre” voltak téve, hanem a leszúrásra kerülő rúdon voltak pár cm szélesek, keskenyek. Szerintem a franciáknál, legutóbbi versenyemen jobban láthatóak és gyakoribbak voltak a jelölők.

A valamilyen sífevonóállomást ismerősként láttam viszont, csak most sötétben folytathattam a lejtőt: akadt kicsit saras rész, de nem tartott sokáig.

         A lejtőn szép időben, 2020-ban: 

A mögöttem haladókat nem is láttam, percekkel lemaradva követtek. Közepesen volt haladható a lejtő. Végül talán az 1350 méteren fekvő Larchfilzhochalm-tól már jól futható dózerút következett: örültem is. Élveztem a lejtőn való lendületes haladást; egy idő után videóra is mondtam, hogy jó erőben vagyok, jól megy a futás, most úgy „rendben vagyok”. Az eső sem esett.

Végül kb. 4 óra 41 perc menetidő után értem le a 21,2 km-nél található völgyi úthoz, ahonnan síkon, majd lankás emelkedőn kellett kocogni. Itt a völgyi úton meg is előztem egy srácot, végre :). Egy kisebb emelkedővel keltünk át Hochfilzenbe (25,5 km), ahol a kocsiút mellett haladva érkeztem meg a következő frissítőre 23:15 körül.

Hochfilzen – St Ulrich – Waidring (48 km):

Szomorúan láttam a frissítő gyenge felhozatalát. Kiábrándító, hogy arra számítanál, hogy az összes energiabeviteled felét a frissítőpontokon kapod meg, aztán azt látod, hogy alig valami érdemi energiaforrás akad az asztalon (itt még nem videóztam): a piskóta féle süti elfogyott, így ettem banánt, pár pálcika ropit, néhány szelet nápolyit, pár gumicukrot, dinnyét és ennyi. A banán az jó, a dinnye inkább folyadékot pótol, sok gumicukor és nápolyi szerintem nem biztos, hogy jó lehet az emésztésnek, no meg nem is bírnám a sok nápolyit, a ropi meg kevésbé energiaforrás. Szerintem.

Még szerencse, hogy volt nálam elég saját frissítés. Ez már a 2. frissítőpont volt, így eldőlt, hogy várhatóan a folytatásban sem lesz habzsi-dőzsi.... talán csak a nagyobb, a drop-bag ponton számíthattam kicsivel nagyobb választékra. Az az igazság, hogy nem is voltam teljesen tisztában azzal, hogy mik várnak ránk a frissítőasztalokon.

Talán egy km sík szakasz után egy meredek emelkedő következett egy, nappal egyébként gyönyörű panorámát adó hegycsúcsra, a Buchensteinwandra (1462 m). Ez kb. 500 m szintemelkedést jelentett.

    Nappal ilyen mesterséges tó látható a gerincen (2020-ban fotóztam):

Nem sokkal mögöttem jött még másik 3 terepfutó is, de rövid megállásaimkor azért figyeltem rá, hogy ne előzzenek meg. Az emelkedőn azért az kijött, hogy fölfelé én vagyok a gyorsabb. Kb. 1340 méteres magasságban, ¼ 1 körül kezdett el esni az eső, fel kellett venni az esőkabátot. Megint. A korábbiakkal szemben ez az eső aztán kitartott egy jó ideig. A gerincen végigfutva a hegy túlvégi felvonóállomásnál fordult az út; ott a fedél alatt megálltam két percre, talán valami kaját fogyasztottam, no meg videóztam egyet. A lejtő eltért attól, amerre korábban az út vezetett: ezúttal lankásabb, szerpentinező dózerúton ereszkedtem korrekt állapotban. Dózerút lévén, nem csúszott semmi, jól lehetett futni. Ez az egész versenyre jellemző volt: a sok dózerút sokat segített, mert nagy kínlódás lehetett volna, ha saras, gyökeres ösvényeken kellett volna ereszkednünk többször is. Végül ilyen csak kevés akadt. A 92 km-es távon, lejtőn csak kevés technikás km-rel volt dolgunk.

A völgybe leérve nem is tudtam (volna) pontosan, hogy hány km is van még a frissítőig, de szerencsére ránéztem az ütemtervemre (illetve a frissítőkön is kiírták, hány km-re van a következő pont), így tudtam, hogy 38 km-nél lesz a pont. Unalmas km-ek voltak, bizony majdnem fáztam is. Beletelt kis időbe mire rájöttem, hogy azért is fázom, mert a polar fölsőm csicsog a víztől, az pedig hűti a testem. Úgy ahogy tudtam, összehúztam egy kicsit és kicsavartam: folyt ám belőle....

A folytatásban szinte 10-15 percenként csavartam ki. Tavasszal könnyű futóesődzsekim a Börzsönyben futva, bokorágba beakadva 2 helyen kicsit felhasadt. Újat venni 60-70 ezerért nem akartam, így megjavíttattam, ám csak varrni tudták, talán mert túl vékony az anyaga, így viszont a varrásnál tudott víz beszivárogni. Nem tudom, hogy mennyire, mert a kabát alatt izzadtam is, no meg talán más módon is tudott bejutni víz. Itt érthetőmód nem voltam jó hangulatban, hiszen hűs víz hűtötte a testem, már zoknim is átázott, így lábam is vízesen cuppogott: csak a mozgás tartott „melegen”. Időnként köhécselés is kiszakadt belőlem. Szerencsére nem agyaltam olyanon, hogy mi lenne, ha ez folytatódna 8-10-15 órán át. Nem is szabad lehúzó gondolatoknak engedni.

Egy fontos kiegészítés: létezik úgynevezett vízálló zokni. Vettem is egyet, de az az igazság, hogy sosem próbáltam még, anélkül pedig – mondják a hozzáértők – nem szabad versenyen felvenni.

1:47-re értem St Ulrichba: végre egy picit fedél (sörsátor) alá húzódhattam, de amúgy is jól esett megállni kicsit. A frissítés a szokásos volt, piskóta féle süti itt sem. Volt ropi, banán, gyümölcspüré, dinnye, gumicukor és nápolyi.

Negyed óra időzés után folytattam utam. Lankás emelkedő vezetett az erdő széléig, majd a hegyoldalban vezetett az enyhén hullámzó gyalogút; időközben az eső szerencsére elállt, sőt kis idő múlva a Hold alakja is látszott a szakadozott felhők közt. Egy kicsit reménykedni kezdtem..... Megmondom őszintén, hogy nem néztem telefonon friss időjáráselőrejelzést, el is gondolkodtam: vajon mi lenne a jobb:

-          -- megnézni, de hogy hatna rám, ha azt mutatná, hogy 3-4-5 órán át rendesen esni fog ?

-          -- megnézni és lehet, hogy megnyugtatna, hogy csak kisebb esők várhatóak a célba érésig ?

Végül nem néztem rá.

Akadt útközben pár kisebb megállásom, az utolsó talán akkor, amikor a következő frissítő, Waidring előtt újra esni kezdett és megálltam videózni. Elvben 3:38-ra értem a Waidring melletti frissítőre, a drop bag pontra. Fel sem merült bennem, hogy itt is csak sörsátrakkal várnak, pedig ez történt. Utólag, itthon utánanéztem, hogy legutóbbi összes nagy versenyemen mindig akadtak zárt, épületben levő frissítők (nem mindig a drop bag pont): a Júliai Alpokban rendezetten több is, az UTMB-n a drop-bag pont, a Swiss Alps 100-on is legalább kettő, a 100 miles Sud de France-on mindkét drop-bag pont és azon kívül is volt épületben levő frissítő, a madeirai versenyen is voltak ilyenek, a 100 km-es Ultra Pirineun is a drop-bag pontok épületben, vagy kellemes hőmérsékletet adó, igen nagy sörsátorban voltak.

Az UTMB és KÖR tapasztalatos videómban (alább be is ágyazom) el is mondtam, hogy a csomagküldős, nagy frissítőpontokon általában hosszabban szoktam időzni, mert ott alaposan feltöltöm magam a következő hosszú szakasz előtt. Igaz, ez akkor szokott lenni, ha 2 csomagküldős pont van; no meg 100 mérföldes verseny. Ezúttal a hideg és eső miatt sem akartam sokat időzni: átvettem a csomagom, eszegettem ezt-azt, elfogyasztottam egy pohár forró teát, valamint meleg teával teljesen és részben megtöltöttem a kulacsaimat, aztán mindössze 18 perc időzés után neki is vágtam a folytatásnak; még mindig esőben.

     említett, javasolt videóm:

Waidring – Kalkstein – St Johann (73 km):

A következőleg rám váró hegyet nem ismertem, csak a végső kb. 4 km-t a lejtőből.

Először tipikus erdőben, részben gyökeres emelkedőn kapaszkodtam, majd jött egy kis lejtő óvatosabb haladással, ám onnan dózerút következett: előbb lefelé (ezen a szakaszon itt több futót is utolértem, előztem), majd hosszabban felfelé. Közben elállt az eső, majd lassacskán derengeni kezdett.

A hosszú dózerutas emelkedőn a fák közül kiérve erre-arra látszottak hegyek és lent felhőpamacsok. Jól jön ilyenkor a Garmin órám: láttam, hogy milyen magasságig (kb. 1650 m) tart még az emelkedő. Ahogy a szervezők jelezték, a táblázatban szerepelt, akadt egy útközi víztöltőpont, de ott tényleg csak víz várt ránk demizsonban. Óh, jaj: St Johann mögött a távolban egyértelműen látszott, hogy esik. Lelombozott. Ilyen felhős-esős időben talán nem meglepő, hogy egyértelműnek éreztem, hogy hamarosan megint elázunk, pedig..... ezúttal szerencsénk lett: az az esőzóna elkerülte a mezőnyt. Kicsit még törpefenyők, ill. röviden technikásabb szakaszon haladtam, majd újabb dózerutas kilométerek következtek: lankásan lefelé, újabb futókat utolérve, majd videózás során magam elé engedve. A legelőn tündéri kis bocinak örülhettem, no meg érdekes színű fekete-fehér-fekete teheneknek.

Számolgattam, és arra jutottam, hogy továbbra is tartom, hogy kb. 1 és ¼ - 1 és ½ órával a limitidő előtt érek majd az újabb frissítőre is. A lejtő végső pár kilométere ismerős volt már, 2020-ban bejártam, ám a lejtőt követő 2-3 km aszfaltos sík az nem igazán hiányzott. Időszakos gyaloglás közben falatoztam is.

Bőven a 11 órás limitidő előtt, 9:44-kor érkeztem meg a St Jonann-i frissítőre, ahol a szokásos fogadott; amúgy meg a piskóta féle sütiből a tálcán látott 4 db épp előttem fogyott el. Itt ha gondolok rá, megtehettem volna, hogy épp csak megtöltöm kulacsaim, elveszek pár falatot és gyaloglok tovább, de eszembe sem jutott, másfelől belefért az időmbe. 15 percet időztem. A frissítőpontot elhagyva, Lacival telefonon beszélve tudtam meg, hogy kb. 15-en vannak mögöttem. Hm :) Kellemes meglepetés; az első órákban ez 5 alatt is volt, hihi :) .

St Johann – Kitzbühel (CÉL, 92 km + 5100 m), ahonnan még min. 16 km + 1000 m terepfutás volt tervben; a szállásig:

Kb. 8 km-n 1350 m szintemelkedésű emelkedő várt ránk, fel a Kitzbüheler Hornra (1996 m). 2020-ban ezt a szakaszt is bejártam (ld kép),

így tudtam, hogy mi vár rám, bár arra nem emlékeztem pontosan, hogy menetközben tudok-e valahol vizet venni. A meredeken (sokszor dózerúton) nyugiban, de jó erőben kapaszkodtam fölfelé, néha videóztam is.

Gond nélkül értem fel a kb. 1575 m magasan található nyeregbe, ahonnan lankás szakasz következett a hegy másik gerincére, élére. Onnan újra meredek szakasz vezetett már a csúcs közelében található frissítőig; szinte sehol sem lassított sár. A fordulónál aranyos, épp kérődző tehenekkel is találkoztunk: békésen feküdtek a fűben, természetesen a kilátás felé néztek. Ami pedig az időjárást illeti, szerencsére órák óta megúsztuk az esőt: bár felhős volt az idő, eső nem esett, szél sem fújt.

Órám figyelve, 13:16-kor értem fel a frissítőhöz, még bő 3 órám volt a célig, ám ezalatt már csak le kellett kocognom a kb. 8 km-es lejtőn. Bekaptam pár falatot, körbefilmeztem, aztán nekivágtam. Aszfalttal kezdtünk, volt később dózerút is.... előbb tehenek az út szélén: nem zavartatták magukat – meg is álltam videózni. :) 

Sajnos a lejtőn kiderült, hogy bizony cserélni kellett volna a zoknit, mert így 80 km-re kijött, hogy elkezdett kidörzsölni; meg is álltam ragtapaszozni. Kerestem a váltás zoknit, de – mint utóbb kiderült – figyelmetlen voltam, nem leltem. Pedig ott volt az egyik zacskóban. Hiába.

                        A lejtő szép időben, 3 évvel korábban: 

Nem sietve, de korrektül kocogtam Kitzbühel felé, majd a cél előtt természetesen elővettem kamerámat, hogy videóra vegyem befutómat. A befutó, nyílt területen volt: az időjárás miatt is szinte csak a személyzet és pár futó volt ott, a szervezők kedvesen tapsoltak.

180-an rajtoltunk el, abból 149. lettem, de ez igazán nem érdekel. Ami számít (valamit), hogy 1 és ¼ órával a limitidő előtt értem be, ilyen időjárásban teljesített versenyen. Úgy sikerült a verseny (92 km + 5100 m), ahogy elvártam, videóztam is több, mint másfél órát és frissítés / gyomorállapot terén is korrektül sikerült abszolválnom a versenyt.

Megkaptam az érmem, majd mellette az oldalról is zárt sörsátorban ülhettünk le. A személyzet kedves volt persze, kínáltak sörrel, hoztak ropit, gumicukrot, kaptam forró levest, illetve plédet is a hátamra. Megettem a tésztás levest, illetve amit kínáltak, majd végül kb. 40 perc időzés után folytattam utam.

Bár a versenyt befejeztem, az teljesen egyértelmű volt, hogy a patakvölgy helyett a hegyen át megyek haza. Csalódás lett volna 100 km alatt és csak 5100 m szintemelkedéssel befejezett nap. Ha már ilyen időben, ennyit futok, akkor „legyen már meg a 100 km és min. 6000 m szint”. Ahogy elindultam, esni is kezdett. Körbenézve mindenfelé eléggé szűrke, esős színű volt a felhőzet, rövid távon nem látszott remény. „-Hát akkor ez van, ezt kell elfogadni!” – gondoltam.

Szinte egyből emelkedett. A házakat elhagyva egy sík szakaszon még kerülhettem a vizes, saras részt, aztán a meredeken már nem volt gond: botozva kapaszkodtam fölfelé. Sajnos megint meg kellett állnom lábfejem kidörzsölődése miatt. A talpam kenegettem több éjre is, ám achillesem sem, lábfejem fölső részét sem, most pedig ott dörzsölődtek ki; talán a zokni miatt is, no meg az eső is hozzátette a magáét.

Két tanulság: esőre számítva több helyen érdemes a lábat krémezni és fontos a zoknicsere.

Nem is tudom, hogy volt-e hullámvölgyem az emelkedőn, vagy csak a lábragtapaszozás miatt alakult így, de talán lassabban haladtam, mint hittem volna; Hahnenkamm brutál meredek sípályáján persze nem maradt el a videózás; ott kezdett tán elállni az eső. Csaknem a turistaházhoz felérve láttam, hogy jön még egy botozó terepfutó. Hááát...Nem gondolnám, hogy versenyen kívül ilyen időben jönne-e ott valaki, ám ha meg versenyen volt (100 mérföldes táv), akkor már nagyon a legvégén.

Felérve a gerincre, nem kellett sokat továbbmennem, hogy meglegyen a 6000 m szintemelkedés és a 100. km sem volt már messze. A kis kápolnánál a völgy felé fordulva megkezdtem szállásom településére vezető lejtőt. Az elején – még ilyen időben is – gyönyörű kilátás nyílt a tájra.

Dózerúton kocogtam, jól lehetett haladni, ám egy elágazós helyen – így utólag mondva – talán a hosszabb és végül nem szerencsés verziót választottam. A másik rövidebb lett volna, igaz piciri emelkedő is várt volna rám. Ehelyett kicsit hosszabban ereszkedtem, majd egy kitaposott, saras tehéncsapáson is küszködhettem, pár ház mellett meg sikertelenül próbáltam egy rövidítési lehetőséggel kecsegtető ösvényt megtalálni. Végül ¼ - ½ 9 körül érkeztem meg Kirchberg in Tirolba.

 lejtőn gondolkodtam kicsit a hogyan továbbon. Eredendően volt 7000 m szintemelkedést is elérő tervem, persze akkor még nem tudtam, milyen időben fogok menni 15-20-25 órát. Igazából két érv döntött arról, hogy lemondjak a 7000 m szintről és további több órás terepfutásról:

-          a döntő érv az volt, hogy ha éjjel, hajnali 1-2 körül fejezem be, bizony a hajszárítás nem lenne szerencsés a szálláson az éj közepén, amivel akár fel is riaszthatok más szobában alvókat.

-          a másik dolog: éjfél óta, az elmúlt 20,5 órában végig vizes ruhában, zokniban voltam, időnként kicsit köhécseltem, szóval éreztem, hogy azért a szervezetem kap pofont. Tulképp mi értelme lenne kockáztatni egy megfázást ? Adna még valami érdemi többletet, ha nem mondjuk 6200 méter szinttel, hanem 7000 m szinttel fejezem be a napot ? Nem. Ilyen egyszerű a válasz.

Persze nem 6000 m szintet alig meghaladó értékkel akartam a napot befejezni, így egy picit még felkapaszkodtam a hegyoldalon, épp hogy meglegyen a nemrég kitűzött 6250 m szint (6252 m lett), majd visszakocogtam a szállásomra, ahol következhetett a nap fénypontja a forró fürdő és száraz öltözet. Hihi :)

Futásom strava linkje: KAT 100 futásom

Akadt egy magyar is, aki ilyen időben (sőt, jutott még neki eső) teljesítette a 100 mérföldes távot: Kovács Ádám!
Gratuláció neki!

Zárásul néhány tanulság, tapasztalat, szándékosan külön is megfogalmazva:

• a KAT 100 Endurance trail 92 km-es távján – bár az Alpokban vezet - kevés a technikás szakasz; ilyen időben kifejezetten jól jött a sok dózerutas lejtő. Kevésszer találkoztunk csúszós, saras szakasszal!
• A frissítésről írtam eleget, de kicsit kiegészítem: a piskóta féle sütitől (ami többször elfogyott, mire odaértem) eltekintve a kiírásban szereplő kaják ott voltak az asztalokon, ám (bár, ahogy Pétertől olvasom, Waidringben forró leves sem volt) ez akkor is kevés: simán belefért volna = kellett volna még, hogy legyen vmi müzliszelet, aszalt gyümölcs, akár más is. Van külön videóm nagy versenyek frissítéséről. Ajánlom! Szépen látni, hogy mi lenne a normális, elvárt.

                    Korábbi videóm e témában: 

• kevés volt az örömfutás a verseny során, de az elején azért akadt és mondjuk a Kitzbüheler Horn emelkedőjén és lejtőjén is volt, hogy amúgy jól éreztem magam, még ha nem is úgy, hogy „Jaj de imádom ilyenkor a terepfutást!”
• A második frissítőponton már kb. 1 órával jártam a limitidő előtt, onnantól kb. 1 – 1 ó 20 perc előnnyel jártam az adott limitidők előtt, ami végig teljesen megfelelt nekem. Jobb időben szerintem többször éltem volna azzal, hogy elveszek kaját a pontról és útközben falatozok, ez most elmaradt; esőben persze nem csoda.
• összesen talán 4-5-ször esett, de igazán az éjfél körül kezdődött 2-2,5 órás eső volt az igazán rossz. El kell ismerni, hogy azzal mázlink lett, hogy pénteken reggeltől a célig már nem, vagy alig esett.
• egyértelműen nagyon szerencsétlennek tartom, hogy még a waidringi drop-bag pont sem épületben volt, hanem csak több sörsátorban (azaz nem nagy, összefüggő sörsátorban, mert az is más azért; pl: UTMB, Les Chapieux, vagy Les Contamines, Trient, stb.).
• az útvonaljelölés elment nagyjából, de egyfelől ritkábban volt leszúrva, mint illene (az a legjobb, ha az adott jelölőtől látni a következőt), másfelől a prizmás rész is sokszor keskenyebb volt, mint jobb versenyeken szokott (a kis „zászlócskán” mondjuk 10 cm szélességben). Elágazásoknál Csanyáéknál simán kiraknak akár 4-5 szalagot is, itt csak 1 jelölő volt mindig.
• Frissítésemből ezúttal elhagytam a mézet (ott is lehet különbség, hogy akácméz, vagy virágméz, de egyelőre nem akartam kockáztatni), aldis zabszeletet. A mézet – versenyen kívül még fogom tesztelni. Persze fogyasztottam SIS szeletet, abban is van zab, de csak kevesbeb így a bevitt rosttartalom. A SIS (nutridepo) frissítésen túl vittem két zacskó aszalt gyümölcsöt: a mangó az hozzáadott cukormentes volt: kicsit kemény, de elég energiadús (100 g-ban 73 g szénhidrát). A másik az vmi trópusi mix volt, részben cukrozott. Ettem két kókuszrudat, ám előtte vettem be laktóztablettát, mert kicsit sem akartam „kockáztatni”. A SIS frissítés (nutridepo.hu) nagy része energiaitalpor volt. Ezúttal talán többet is ittam, mint a francia versenyen (az ráadásul meleg verseny is volt, ez hűs, itt persze a dinnye is bőven adott folyadéktartalmat). Mondják, hogy a kevés folyadék is hozzájárulhat hasmenéshez.
• Még jobban figyeltem, hogy semmi ruházat ne nagyon szorítsa a hasamat.
• A zokni témát írtam, de megismétlem: esős időben még fontosabb a zoknit is cserélni, no meg – mint rájöttem – nem csak a talpat krémezni (szarvasfaggyúkrém) éjeken át. Talán érdemes lett volna korábban kipróbálni a vízálló zoknit és azt felvenni.

Örülök, hogy elég jó „gyomorállapottal” sikerült 27 órát terepfutnom 6252 m szintemelkedéssel.

• Ez volt a 13. alkalom, hogy magashegyi terepen legalább 100 km-t és 6000 m szintemelkedést terepfutottam.
• Eddigi magashegyi terepfutásaim során – kilenc országban - 2918 km-t tettem meg 165.555 m szintemelkedéssel.