2019. dec 16.

2019. október 4-6. 100 miles Sud de France (174 km + 8700 m), avagy harmadik százmérföldes terepfutóversenyem

írta: gyorgyigabor
2019. október 4-6. 100 miles Sud de France (174 km + 8700 m), avagy harmadik százmérföldes terepfutóversenyem

bakancslistás terepfutóverseny a Pireneusokban, magas hegyektől a Földközi-tengerig

A pireneusi 100 miles Sud de France harmadik magashegyi, százmérföldes terepfutóversenyem volt, amely egyfelől újfent megerősítette, miért is imádom a Pireneusokat, másfelől az élményen túl azt a jó érzést is megadta, ami célom is volt: úgy látom, százmérföldes versenyek terén talán sikerült valamit fejlődnöm az elmúlt egy évben, a 2018-ban teljesített UTMB óta.

A 100 miles Sud de France terepfutóversenyt 6-7 éve rendezik meg a Pireneusok francia oldalán. Útvonala az andorrai határtól nem messze található Font Romeu mellől, 1750 m magasról indul, hogy sok hegyen átkelve végül Argelés-sur-Mer településen, a Földközi-tenger partján érjen célt.

Nagyon motivált a verseny, jó eséllyel kiváló időre számíthattam, ugyanakkor kevés infó miatt az útvonalról, annak technikásságáról – mint utóbb kiderült – még úgy is nagyon keveset tudtam, hogy a neves GR10 turistaút szakaszairól igyekeztem képeket találni. Korábbi versenyeimhez képest az is szokatlan volt, hogy a megelőző két ilyen távú versenyhez (UTMB, Swiss Alps 100) képest itt semennyit sem tudtam bejárni az útvonalból.

100miles_sfrance_12c_kisebb.jpg 

Bevezetés:

A 2019. évre négy nagy verseny jelentette a 4 fő célt: az első félévben a

majd a 2. félévben két százmérföldes:

  • az augusztusi Swiss Alps 100 (160 km + 9650 m),
  • végül az október eleji, pireneusi 100 miles Sud de France (174 km + 8700 m) - honlapja: ITT !

Utóbbiért egyrészt azért lelkesedtem, mert kifejezetten szeretem a Pireneusokat (a 2017-es pireneusi futóverseny, az Ultra Pirineu (versenybeszámolóm linkje) a kedvencek közé tartozik), továbbá nagyon motivált, hogy az Andorra közeli 2500 m feletti csúcsok közül egy százmérföldes versenyen a Földközi tengerig "terepfussak" (ami futásból és lehetőleg igyekvős gyaloglásból áll).

Az első három versenyt sikerrel teljesítettem, majd augusztus végén az UTMB hetén a Mont Blanc környékén futottam pár klasszat. Egyik sem volt hosszú, ám a sorozatos futások talán jót tettek. Szeptemberben már csak néhány átmozgató futásom volt, illetve meg”futottam” legjobb időmet a Vadálló-köveken, aztán jöhetett is életem harmadik magashegyi százmérföldes versenye.

Milyen célt tűztem ki a 100 miles Sud de France-ra ?

Ilyen hosszú versenyen az első cél mindig az egészségesen történő teljesítés, ám természetesen azért voltak ennél „erősebb” céljaim is:

  • az előző két hasonló távú verseny után ezúttal már nem a 48 órás szintidőt megelőző utolsó órában akartam célba érni.
  • emellett mindenképp a célok közé tartozott, hogy az előző két százmérföldes versenyhez képest valamiben előbbre lépjek, jobb legyek,
  • végül volt még egy motiváló célom, ám tudtam, hogy azt azért nagyon nehéz elérni, ráadásul a pálya technikásságát sem ismertem. Láttam a verseny csodás videóit és álmom volt, hogy a Puig Neulosról még naplemente táján láthassam meg a tengert, ugyanakkor ez nagyon erős tempót jelentett. Tudtam, hogy ehhez Mátra 115-höz illő irammal kellene haladnom olyan terepen, amit nem is ismertem. Készítettem ehhez mért és lassabb ütemtervet is, ám ezúttal is leírom: az ütemterv számomra inkább csak arról szól, hogy gondolkodjak, milyen időre lehet esélyem, verseny közben kevéssé foglalkoztat, hogy szigorúan kövessem; kis mértékben befolyásol csak.

 

Leutazás, rajtcsomag átvétele:

Az október 4-i, pénteki rajt előtt csupán 2-án, szerdán repültem ki Barcelonába (szuper airbnb szálláson aludtam), ahonnan másnap vonattal érkeztem a verseny célját is jelentő Argelés-sur-Mer üdülővárosba, a rajtba vivő busz indulóhelyére. Minden rendben ment, vásárolni is tudtam, a buszon picit bóbiskoltam, máskor pedig az ablakon kinézve gyönyörködtem a szeretett Pireneusok mind magasabb hegyeiben. Bringával már háromszor tekertem a hegységben (kétszer hosszában végig), összesen több ezer kilométert; ami viszont a terepfutást illeti ez volt a második versenyem a hegységben, de érett, hogy 2020-ban – a Val d’Aran by UTMB miatt – ismét visszatérjek majd (időközben ez már biztos lett).

A busz a rajthelyen, 1750 méter magasan tett ki minket: körbe a Pireneusok szép fenyvesei, magas csúcsai és kellemes napsütés fogadott. A rajtcsomag átvétele nagyon családias volt. Meglepett, hogy a szervezők között talán még többségben is voltak akár 65-70 év feletti idős bácsik, nénik, emellett pedig a kötelező felszerelés összes (!!!) elemét ellenőrizték ! A rajtcsomagban többek között kaptunk egy klassz technikai futópólót, illetve egy versenyre saját címkét kapott francia bort is és persze három szőtt zsákot, amibe tehettük a depópontra küldendő cuccainkat. Nálam ez a saját frissítésen (energiapor, gélek, energiaszeletek -  nutridepo.hu ) túl alig jelentett valamit: mindössze még 1-1 rövidujjú mezt, valamint váltás zoknit és elemeket a fejlámpába.
Bár a versenybeszámolóból kiderül, hogy eleget időzgettem frissítésekkel, azok mellett fogyasztottam saját frissítésem, ugyanis sajnos elég nagy a szervezetem energiaigénye, ugyanakkor igényem is van, hogy a bekevert por, valamint gélek, energiaszeletek mellett egyek időnként hagyományosat is: péksütit, banánt, tésztát, aszalt gyümölcsöt. 
20191003_183257.jpg

A depópontra küldendőek leadása után gyalog indultam a kb. 1,5-2 km-re található szállásomra, ám előtte még azt is megtudtam, hogy reggel a településről 10 percenként busz is megy a rajthoz. A hegyekre panorámás szállás gyors elfoglalása után hamar futócuccot is húztam, mert nem akartam kihagyni, hogy ne fussak legalább pár kilométert a környéken: örömmel láttam a Pireneusokat átszelő, híres túraútvonal, a GR10 tábláját. Teljesen fel voltam dobva, nagyon lelkes voltam, hogy másnap legendás útvonalon, csodás tájon terepfuthatok majd.


A verseny: 100 miles Sud de France (174 km + 8700 m):

Nem emlékszem már hány - talán 9 - óra alvás után ugyan sötétben ébredtem, ám mire elkészültem, szikrázóan sütött a Nap. A megbeszélt helyről végül busz helyett egy személyautóval vittek fel a rajthoz, ahol kis átrendezést hajtottam végre a depópontra szánt cuccaim közt. A sportcsarnokban egyébként péksütivel, kávéval és teával is várták a futókat, 9 – fél 10 tájban pedig francia nyelvű eligazítást tartottak. Mikor ¾ 10 tájban beálltam a rajthelyre, az 1750 m-es magasság ellenére már egész kellemes idő lett: sokan rövidnadrágban és fölül rövidben, vagy egy szál hosszúban várták a 10 órás indulást, rajtam még fölül is két hosszúujjú volt.

                                                    Best of videóm a versenyről: 

Ahogy a madeirai 115 km-es, majd a svájci százmérföldes versenynek, úgy ennek a pireneusi százmérföldes versenynek is nagy lelkesedéssel és komoly motivációval vágtam neki. Hogy mi kell hozzá, hogy nagyon motiváljon egy verseny ?

  • csodás táj az biztosan !
  • teljesítése valamilyen szempontból (nehézsége, történelme, vagy a helyszín miatt) komoly, jelentős legyen, nagy érzést adjon (jelen esetben magas hegyek közül indulva messziről futottunk a tengerig) !
  • az előzőből az is adódik, hogy egy rutinból teljesíthető verseny nem is tudna motiválni.

 2019_100miles_sf_gopro_foto1.jpg

Lenyűgöző helyről rajtoltunk el; előttünk és oldalt fenyvesek, hátunk mögött a Pireneusok magas és szép hegyei. Az utolsó percekben felcsendült valami zene, majd 10 órakor megindult a 220-230 futó. Először még ellenkező irányba indulva, egy síközpont néhány háza felé vettük az irányt, majd kanyar után már a rajtközpont oldalában kocogtunk Mont Louis irányába. Élmény volt a napsütötte, szép fenyőerdőben futni, a klassz időben nekem is eljött a vetkőzés ideje. Az interneten látott videóknak megfelelően valóban nem csupán megcsodáltuk kívülről Mont Louis komoly erődítményét, hanem át is futottunk rajta; itt-ott hivatásos katonákat is láttunk. Az épületből „kibújva” teljes valójában mutatták magukat a Pireneusok 2500 m fölé emelkedő csúcsai. Gyönyörű őszi idő volt, számomra a legideálisabb futóidő. :)
100miles_sfrance_4.jpg

A település utolsó házai környékén az egész verseny legtündéribb fél percét élhettük át: amerre utunk vezetett, kis ovisok álltak két oldalt sorfalat és nyújtották pacsira kezüket. Futás közben persze ahánnyal csak tudtam örömmel pacsiztam, imádnivalóan aranyosak voltak. Vigyorogtam is, mint a vad alma.

100miles_sfrance_6.jpg

Aztán megkezdődött az emelkedő. A Cabane d’Aixéques (21,7 km + 700 m) frissítőig és ellenőrzőpontig még csak kisebb emelkedés volt, a komolyabb azután kezdődött ! Picivel volt meredekebb, mint az edzésül és ősszel állapotfelmérőként használt Vadálló-kövek emelkedője, ám itt 1700 m felett jártunk. A meredekség miatt is gondoltam rá, hogy természetesen jól jött, hogy eleget készültem meredek kaptatókon.

A folytatásban váltakozott az erdőben és kopárabb hegyoldalon, esetleg mezőn való haladás. Coll Mitjá hágó (2367 m) előtt ismét kifejezetten meredek, lassabb gyaloglást okozó  kaptató dolgoztatta meg lábizmainkat. Hátranézve csodás panoráma tárult elém, alulról meredeken küzdöttek fölfelé a versenyzők, a háttérben pedig Andorra határán magasodó hegyek integettek.

100miles_sfrance_12b_szov.jpg
Nagyon megfogott a környék, az időjárás és minden: készülő hosszú videómban majd hallani is, hogy elmondtam: „-Lehet, hogy egyik kedvenc versenyem lesz ez, ahová esetleg vissza szeretnék még térni?” Az az igazság, hogy a nagy kedvenc továbbra is a Transvulcania, csak sajnos távja és nehézsége (74 km + 4350 m) már nem ösztönöz eléggé a visszatérésére. Bár imádom La Palmát és a versenyt, az utazás, szállás mégiscsak pénzbe kerül, ha pedig már eleget költök egy nyaralásra / kiruccanásra, akkor helyette inkább jóval hosszabb és ezáltal nehezebb kihívás(oka)t keresek, mégha szépségileg továbbra is a Transvulcania (és a Madeira Island Ultra Trail) a csúcs.

Ütemtervemnek megfelelően értem a Coll Mitjá nyergébe, még videózni is volt időm: a túloldalon szemem azt kereste: ereszkedés után vajon melyik lesz a következő hágó, a Coll del Pal ?

100miles_sfrance_12d_szov.jpg
A Refuge Caranca (28,4 km + 1384 m) turistaházig vezető panorámás  lejtő kicsit köves, elég jól futható dózerút volt, ahol meg is előztem pár embert. A frissítőn (14:58-15:15 – pont ütemtervem szerint) Cola, víz, szárított gyümölcsök, csomagolt süti, kenyér és tán leves is várt ránk.

Néha panorámás rétekkel megszakított fenyőerdőben folytatódott tovább utunk, tiszta vízű patakokon keltünk át, nagyon magával ragadott az egész: fellegekben jártam továbbra is. Egy újabb meredek emelkedőn kapaszkodva elgondolkodtam: bár csak szűk 2300 méterre megyünk fel, azért mégis érződhet valami hatása annak, hogy lakóhelyemhez képest ilyen magasságban már alacsonyabb a levegő oxigéntartalma. Korábbi években tett bringatúráimon 3200-3400m felett kezdtem érezni az oxigénhiány hatását, igaz azon alkalmak előtt pár napot már töltöttem magasabban. Tapasztalataim alapján nem kellett, hogy érezzem a levegő alacsonyabb oxigéntartalmát, néha mégis úgy éreztem, mintha lenne egy kis „lassabbság”, miközben edzettségileg nem lehetett okom panaszra. Másfelől a Pal hágóba tartva azért újfent megállapíthattam: „a komoly meredekségek azért megteszik a hatásukat!” – szépen igénybe veszik a lábizmokat.
100miles_sfrance_15_szov.jpg

A Col del Pal (2294 m) hágó természetesen már itt is fenyőhatár felett volt, így szép körpanorámával ajándékozott meg. Visszanézve még (utoljára ?) látszottak az andorrai határon emelkedő hegyek, előrefelé viszont lent, a völgyben felismertem a fotók alapján ismerős, következő frissítőnek helyt adó Mantet települést (1550 m): „-Szóval oda kocogunk le”. Előbb még a hegyoldalban, nagyjából szintben futottunk a panorámában gyönyörködve; felettünk-előttünk 2600-2800m-es hegyek csúcsai körül felhők táncoltak. Érdekes volt látni, hogy előre a távolabb látható hegysor tetejét felhők takarták be, amely azt sejtette, hogy „bizony nem kizárt, hogy éjjel kell majd ködben mennünk”.
100miles_sfrance_16b.jpg

100miles_sfrance_19.jpg

A lejtő eleje sajnos nem volt túl futóbarát: a képen / videón látható füves (néhol fás) hegyoldal bizony félrevezető, ugyanis sokszor nagyokat kellett lefelé lépni, az pedig nem igazán segíti a tempót futást. Picivel voltunk csak gyorsabbak, mintha gyorsan gyalogoltunk volna. Talán 20 perc után végre futhatóbbá vált a terep, lankásabb, mezei ösvényen lehetett suhanni: el is szakadtam azoktól, akikkel előtte együtt haladtunk. A faluban levő frissítőre már meredeken kapaszkodtam fel; előtte minden érkezőt tapssal fogadtak. Jól esett megérkezni, kicsit leülni, frissítés közben megpihenni (Mantet, 38,6 km + 2062 m (17:40-55)). A technikás lejtő sajnos megtette a hatását: ütemtervemhez képesti pár perces előnyömből 10 perc hátrányban hagytam el a falucskát. Ütemterv készítéskor persze nem tudhattam, mennyire lesz problémás a lejtő.

Vernet-les-Bains felé további hosszú, időnként kicsit hullámzós ereszkedés előtt még egy 200 m szintemelkedésű mászás várt ránk, melynek tetején alig voltunk a felhőhatár alatt. Időközben ugyanis nem csak befelhősöddött, de a felhők a közelbe ereszkedtek le. A lejtő végre ideális volt, imádtam: jól futható, nem technikás ösvény. Nem csoda, hogy ki is használtam és tempósan robogtam lefelé, előzgettem is. Kifejezetten élveztem a Py falu frissítőjéig tartó szakaszt, mely során egyébként tán 20 embert is magam mögött hagytam.

Py-ban csak vizet töltöttem, elvettem egy kis nasit és haladtam is tovább. Ha ránéztem volna alaposan a szintdiagramra, tudtam volna mit tartogat a következő rész, anélkül viszont többször is inkább morogtam, hogy miért nem lejt tovább az út és miért tökölünk lankás emelkedőkön a hegyoldalban. Többnyire fák közt haladt az ösvény, néha nyílt csak kilátás. A befelhősödött időben és a lejtő helyetti tökölés, lassulás miatt időlegesen lelkesedésem vesztettem, felütötte a fejét egy kis türelmetlenség. Újra úgy akartam robogni, mint az előző lejtőn. :) Tévesen azt hittem, hogy ütemtervem készítésekor e részre is lejtős, gyors tempót számoltam és mivel valójában viszont a hegyoldalban lassabban haladtam, csak nőtt az elmaradásom.
100miles_sfrance_22b.jpg

Végül 19:47-re felértem a Coll de Jou hágóba (1125 m), az utolsó percekben a fák alatt alig láttam már. Eljött a fejlámpa felvétel ideje. 11 órás sötétség következett! A lámpa által világított egész gyors lejtőn megint jól tudtam haladni, visszatért a lelkesedésem, hát még mikor kiértem a Vernet-les-Bainsba vezető aszfaltútra: „-Végre !” :)

A település felé futva kifejezetten jó erőben éreztem magam, fel voltam dobva: „-Jól megy, erőmnél vagyok!” Örömmel fogadtam az első házaknál egy-két szurkoló tapsát, aztán percek múlva – 20:24-kor, óvatos és pesszimista ütemterv szerint  - meg is érkeztem a depópontra, a sportcsarnokba (Vernet-les-Bains: 55,4 km + 2580 m).

100miles_sud-de-france_diagr_vernet_foto.jpg

Ütemtervem úgy állítottam össze, hogy kitűztem, az 1. depópontig, Vernet-les-Bains-ig igyekszem meghúzni a tempót, kicsit feszesebbre venni a „figurát”. Persze sok mindenen múlik a haladás, szükségem is van frissítőkön kisebb megállásokra, de végülis kb. az eltervezett érzettel érkeztem meg. Úgy éreztem, hogy az elmúlt 55 km-en – a videózások, fotózások ellenére - valóban igyekeztem igyekvősre venni a tempót. Nagyrészt elégedett voltam a táv első harmadán mutatottakkal.
100miles_sfrance_23_szov.jpg

A versenyek depópontjain egyelőre még kevéssé hajtom, sürgetem magam; így e téren biztos van még fejlődési lehetőség. Úgy állok hozzá, hogy : „most akkor viszonylag nyugiban egyek levest, elég tésztát, cseréljem az elemeket, tegyem el a következő adag saját frissítést, öltözzek át, cseréljek zoknit, majd mindezek végén majd feltöltődve, felfrissülve vághassak neki a következő depópontig tartó 10-15 órás szakasznak.”

Itt volt elég és bőséges választékban enni- és innivaló is: leves és tészta mellett szendvics, szárított gyümölcs, banán, péksüti is. Talán a mosdó felkereséssel együtt kb. 45 percet időztem a depóponton, következhetett a verseny leghosszabb és legnagyobb szintemelkedésű (+1525 m) emelkedője. Ezért is volt kulcsfontosságú az elegendő időzés, mert 3-4 órás kaptató várt rám, ráadásul mindez sötétben, éjjel.

Vernet-les-Bains (55,4 km + 2580 m); haladásom, értékelés:

Mint írtam, ütemtervem szerint (10:24-es részidővel), jó erőállapotban érkeztem meg Vernet-les Bains-ba. Míg 14 km után a planési frissítőn még 168. voltam (222 rajtoló közül), Vernetbe már a  139. helyen érkeztem; döntően azt hiszem a lejtőn történt előzéseknek köszönhetően.

 

Visszatérve az előttem álló, bő 1500 m szintemelkedésű emelkedőre: idén, az augusztusi Swiss Alps 100-on (160 km + 9650 m) volt egy csaknem ekkora szintkülönbségű kaptató. Ott az álmossággal is küzdöttem és sajnos valamivel lassabb is voltam, mint szerettem volna. Ezúttal gond nélkül kapaszkodtam fölfelé, mondjuk szerencsére az útközi frissítőn az önkéntesek jófejségükkel fel is dobtak. :)

100miles_sfrance_24_szov.jpg

1050-1100 m magasság táján egyszer csak egy meredek ösvény mellett tizenkevés éves fiatal gyerekek kérdezték: hogy hívnak ? Miután megmondtam, hogy Gábor, névre szóló francia szurkolásba kezdtek; óriási volt, feldobták ám a hangulatom. :) Egy perc múlva pedig megérkeztem egy nagyon lelkes, lelkesítő frissítőre, ahol természetesen tapssal, zeneszóval és közvetlenséggel vártak, sőt talán még testet melegítő röviditallal is kínáltak (nem éltem vele. :) ) . Volt ott sokféle kaja, héjjában főtt krumplitól kezdve még vmi sült kaján át nasi, aszalt gyümölcs, szendvics is. Talán 10 percet időztem csak és folytattam is utam a meredek kaptatón, amelyen hamarosan Suunto órám érzékelője megadta magát. A távot jól mérte, de a magasság őrült tempóban emelkedett. Néhány perc alatt elvben már a Mont Blancnál is magasabban jártam. Ráadásul oxigénhiányom sem volt :) :) . Ki is kapcsoltam az órát, onnantól telefonom strava appjával rögzítettem versenyem (és tölthettem gyakrabban a telefont). Elbúcsúzhattam hát attól, hogy tudjam, milyen magasan járok éppen.

Kevésre emlékszem az emelkedő további részéről, homályos emlékek vannak már csak... lent Vernetet még rövidnadrágban, rövidujjúban hagytam el (eközben a nap folyamán Magyarországon 15 fok volt), talán 1500 m felett végül hosszút kellett húznom, majd a hegy teteje felé közeledve a szél csökkentette tovább a hőérzetet. A Cortalets turistaházhoz (2150 m) közeledve a hidegre fordult időjárás egyfelől megakadályozta az álmosodást (bár, ekkor korán lett volna még), másfelől alig vártam már, hogy felérjünk. Két résztvevőt követve haladtam és egyre csak vártam, mikor bukkan már elő a turistaház. Ráadásul órám tönkremenetelével az aktuális magasságot sem láthattam :( . Nem túl örömteli úgy haladni fölfelé egy több órás emelkedőn, hogy azt sem tudod, milyen magasan jársz éppen.

Ütemterveim elnézve, az emelkedőt mindegyiknél gyorsabban abszolváltam, így  0 óra 40-re értem fel a 2150 m magasan található Refuge Cortalets-hez, a turistaházhoz (64,1 km + 4105 m). Mindazonáltal a bő 1500 m szintemelkedés -  az útközi frissítőn eltöltött idővel együtt, ráadásul sötétben - kb. 3 óra 25 percig tartott. A turistaház előtt, odakint is állt frissítőasztal, ám bent is égett a lámpa, így a kellemesebb hőmérséklet reményében természetesen benéztem.  Bent is volt több finomság, többek közt péksüti, banán és forró tea is. A kinti hideg és szél után jól esett megmelegedni :). Ottlétem közben érkezett egy hölgy, aki azért is kért egy kis segítséget, mert a kesztyű ellenére is elgémberedtek az ujjai. Ilyen időnk volt. :) 

100miles_sud-de-france_diagr_cortalets.jpg

 100miles_sfrance_25b_szov.jpg

A Refuge Cortaletset 20 perc időzés után hagytam el (1:00). Még 106 km és kb. 4600 m szintemelkedés várt rám a messzi célig, a Földközi-tengerig (lényegében egy Ultra Trail Hungary-nak megfelelő, csak jóval technikásabb terepen). Szél által hűtött hegytetőn haladtam egy ideig, majd köves, technikásabb ösvényen kezdődött meg az ereszkedés. A tenger irányába közelebb és távolabb is települések fényei mutatták magukat; a legnagyobb települést Perpignan-nal azonosítottam és mögötte talán a  tengerpart fényei is látszódtak. Érdekes élmény volt 2000 m fölül elnézni a távolba, az alattunk elterülő tájra, a közelebbi és távolabbi fényekre és talán a cél környékére. Jó pár megmászandó hegy várt még rám addig.

 100miles_sfrance_26_szov.jpg

Nem szoktam versenyek közben aggódni. Nem is gondolok ilyenekre, hogy mekkora táv vár még rám. Szeretem a kihívásokat és amilyen körülményekkel találkoztam, gond nélkül elviselhetőek (az álmossággal való küzdelem a legnehezebb!). Ha valaki ott emlékeztetett volna rá, hogy mennyi van még hátra, semennyit nem „ütött meg”, hiszen ezért jöttem. Megélni azt, hogy képes vagyok megbirkózni a kihívásokkal és teljesíteni a versenyt. Épp ez a jó benne: élvezni a versenyt és magamnak valami „érdemit” alkotni; olyat tenni, amire azt mondom: Igen, ez szép volt, erre büszke lehetek !

 

A köves, sziklás lejtőn nem volt gyors a haladás, kevéssé is emlékszem, az az igazság. Hegyoldali, sziklás, lassan haladós kilométerek is akadtak, ahol – így sötétben, össze-vissza álló köveken nem nagyon volt motiváció, hogy fusson az ember. Végül kocogós lejtőn 3:10-re érkeztem meg a Refuge Estanyol-hoz (74 km + 4205 m), ahol negyed órára csak megálltam: jól esett végre kiszakadni az altató, éjjeli, unalmas haladásból. A frissítő kicsit észhez térített, a segítők kedvesek voltak. Odakint zene szólt, de én a szél elől inkább az épületbe húzódtam, ahol kályhában (?) tűz égett, sőt még ágy is rendelkezésre állt annak, aki le akart dőlni egy kicsit.

A következő szakaszból csak arra emlékszem, hogy volt benne ködös rész: nem igazán élveztem, hogy arcom egyfolytában érte a nedves pára. Sajnos a Batere-i frissítőt (80 km + 4488 m) épületen kívül, nyílt teraszon állították fel és talán forró teát is hiába reméltem. Álmoskás frissítő volt ez: zene sem szólt, meleg sem volt, néhány fáradt, álmos futó eszegetett csak, beszéltek talán páran halkan. Én is kicsit lelassulva falatoztam, majd indultam tovább 20 perc múltán (4:43-5:03). .... ezt visszaolvasva, teljesen itt van a szemem előtt. J


Betere-től tovább folytatódott az ereszkedés. Egy részre emlékszem csupán, ahol kicsit ködös is volt, ráadásul technikás, sziklás, nagyokat lépős a lejtő. Pont, ami nem hiányzik, „legyünk már túl rajta!”. Az ilyenek sajnos tovább csökkentették lelkesedésem. Azt kell mondani, a nagy emelkedő tetején levő frissítő, a Refuge des Cortalets óta elvétve élveztem csak a haladást és – ahogy a videóra is rámondtam – ez szép lassan amortizálta lelkesedésem. Már nem nyűgözött úgy le a verseny, mint első nap kora délutánig, de azért bíztam benne, hogy lesznek még szép részek. A célbaérés természetesen továbbra is nagy cél volt (ez nem is lehetett kérdés).

A versenyre készülés során hiába nézegettem kirándulók fotóit erről a szakaszról is, mégis lassabb lett, mint ahogy vártam, ahogy számoltam.

Arles-sur-Tech központjába érve hiába követtem a jelzést, sehol nem akadtunk bele semmiféle nagy frissítőbe, depópontba. Bevártam valakit, tanakodtunk, konzultáltunk, majd végül tán egy helyi lakos irányított minket tovább. Kissé bátortalanul gyalogoltunk kifelé, a házakat is elhagyva, de hát erre irányított minket az illető. Végül, akár tán 2 km-rel is a falu után – 7:19-kor - futottunk be a sportcsarnokba (92,3 km + 4581 m). Épp időben, hisz csak jobb a sportcsarnok WC-jét felkeresni, mint a hidegben, a fák közt búvóhelyet keresni. :) :) 

A pontra küldött csomagomhoz jutva első dolgom volt, hogy átizzadt hűs mezem levetve, friss, szárazba bújhassak. Zoknit is cseréltem, falatoztam is, ám mivel kb. 24 órája ébren voltam már, kicsit lalassulva tettem dolgom. Ilyenkor nem igazán tud érdekelni, ha kicsit hosszabban időzöm, hiszen semmi jelentősége nincs ha 5-10 perccel később érek be. Végül falatozás és a mosdó felkeresése, össz kb. 1 óra (!) időzés után nekivágtam a célig rám váró 78 km + bő 3100 m szintemelkedésnek. Ekkor persze nem tudhattam, mennyire nehéz részeket is tartalmaz még ez a szakasz.

El kell ismerni, a frissítőn ennyi időzés kicsit még nekem is sok; a 2018. évi UTMB teljesítése során a Courmayeur-i 45-50 perces időm rendes kajálással, cucc cserékkel, a poros lejtő miatti lábmosással, mosdóval együtt számít nekem normál időnek.  (mondjuk, az UTMB-vel szemben a 100 miles Sud de France-on 3 depópont volt, amelyek mindegyikére komoly megállásokkal kalkuláltam)

 

Arles sur Tech (92,3 km + 4581 m); haladásom, értékelés:

Fárasztó, időnként technikás lejtőn bandukolós, lelassulós éjszaka után már nem a frissesség sugárzott rólam, mikor megérkeztem a 2. depópontra (7:19), de bőven belül voltam pesszimista ütemtervemhez képest, sőt – bár sokat időztem – így is pesszimista ütemtervemen belüli részidővel indultam tovább. Az előző depóponton, Vernet-les-Bainsban a 222. rajtolóból a 139. helyen jártam, Arles-ba már a 115. helyen érkeztem. Több, mint 4 órával voltam belül a limitidőn. Egyik tavaszi edzésem során, igaz hazai, jól futható terepen - és persze rövidebb futásra is készülve  - 17 és ¼ óra alatt abszolváltam 82 km + 4700 m szintes edzésem, míg itt 92 km + 4581 m szinthez (egy csaknem dupla ekkora verseny fele távjához) 21 és ¼ óra kellett, bár hazai edzésem nagy része világosban történt, szemben a pireneusi verseny bő 21 órájával.

 

Arles-sur-Techet elhagyva a célig, a Földközi-tengerig még 78 km + 3100 m állt előttem, benne négy érdemi / komolyabb mászással: Coll de Paracolt (902 m, kb. 640 m szintemelkedés), Roc de Frause (1421 m, szintemelkedés kb. 850 m), Puig Neulos (1256 m, szint kb: 950 m) és végül Vallée Heureuse utáni hegy (kb 300 m szintemelkedés). Végre világosban folytathattam utam, a Nap is mind több hegyet sütött már meg a környéken. A kaptató ugyan sziklás, technikás volt, de fölfelé ennek nem sok jelentősége volt. A hágóban nem volt miért időzni, kocogtam hát lefelé a többnyire köves, láb elé figyelős ösvényen. Montalba előtt visszanézve a hegyre, a hegyoldal „sziklássága” visszaigazolta miért is volt technikás az ösvény.

100miles_sfrance_27_szov.jpg
A frissítőt megelőzően egy klassz, tempós futásra ösztönző ösvényen ahogy lendületesen haladtam kitört belőlem, mennyire is vártam már ezt: „-Végre tempós futás megint ! De rég vártam már erre!”... És tényleg! Végülis az előző lejtő nem olyan volt, éjjel pedig nem igazán lehetett, így utoljára még Vernet előtt tudtam hosszabban robogni, az pedig 50 km-rel visszább volt !

Mindezek ellenére Montalbába is pesszimista ütemtervemnél valamivel jobb idővel érkeztem.

100miles_sud-de-france_diagr_montalba.jpg

Jól esett a napsütés, matracon ülve falatozni, kicsit haza is telefonálni. A hátralevő távból a következő kaptató ígérkezett a legnehezebbnek (benne jó pár km hosszú, Vadálló-kövek (vagy Lélekszaggató) féle meredekségel), ezt fel is jegyeztem előre az ütemtervemre. Úgy is indultam neki a hegynek, hogy ha ez meglesz, akkor túl leszek a hátralevő táv legnehezebbjén.

A diagram is jól mutatja színekkel, hogy ez meredek ám !! Valóban az volt. A homályos emlékekből beugrik, hogy hoszabban egy sráccal együtt mentünk; nem akartam, hogy elém kerüljön, gyorsabbnak tűnjön, ezért lazítás nélkül nyomtam végig a tempómat, semmi megállás, csak haladás, előre és előre. Végül kiérve egy panorámás nyereghez (1070 m körül lehetett, a Roc Saint-Saveur gerincén) megálltam szusszanni és körülnézni 2 percre. Nem sokkal később szép kilátás nyílt visszafelé: jól el lehetett látni arra, amerről jöttünk. Klassz volt visszanézni a Pireneusok magasabb régiójára, ahol még előző nap, illetve éjjel jártunk.  
100miles_sfrance_28.jpg

A sűrű erdős részen egy helyütt iszonyú büdöset éreztem. Csak egy elhullott állat lehetett. Picit nézelődve, keresgélve, az ösvénytől nem is messze valóban egy nagyobb testű állat teteme feküdt. Ahogy ránéztem, testemben ott volt egy kis rossz érzés. Gyorsan tovább is álltam. Valamivel fentebb, ahogy bottal kapaszkodtam felfelé, feltűnt, hogy kis sétával, baloldalt kinézhetek a fák közül a tenger felé. Magától értetődött, hogy ki is sétálok. Ekkorra már rég eldőlt, hogy semmi esélyem, hogy a Puig Neulos tengerre is panorámás csúcsára felérjek naplementéig és az utolsó napsugarakban örülhessek a tenger látványának. Kis kitérőmmel - jóval hamarabb – viszont elérhettem azt a „célt”, hogy világosban megláthassam a tengert. Kíváncsian, reménykedve sétáltam a kilátópont, a szikla felé... és.... és... és ? Ha homályosan is, de végre megpillanthattam a Földközi-tengert. Jó érzés azért ! Több, mint 1 nap után a távolban feltűnik a cél „környéke”, no meg talán nem kell magyarázni, micsoda érzés messziről érkezve megpillantani a végtelen tengert, a hatalmas víztömeget.
100miles_sfrance_29b_szov.jpg

A meredek emelkedő végül igazán sziklás, mászós, lassan haladós gerincre vitt fel, ahol csak szakaszosan lehetett tempósabban haladni, kocogni; gyakran csak gyaloglásra adódott lehetőség. Az ilyen részek miatt – részletes élménybeszámolók nélkül – igazán nehéz reális ütemtervet készíteni.

100miles_sfrance_32.jpg

A sziklás csúcsokon túljutva, a lejtőn egy víztöltési lehetőséggel vártak a szervezők, majd egy eleinte több kilométeren át aszfaltos, aztán dózerutas gyors lejtő következett. Nem igazán terepfutás ez, de legalább haladni – és útközben kicsit falatozni is - lehetett ! :)  Igazán rám fért már a haladás.

Las Illas frissítőjén (119 km + 6574 m) fél órát is időztem: a meredek hegy, technikás gerinc, majd hosszan futós lejtő után jól esett kicsit megpihenni, feltöltekezni. Részidőm szerint az óvatos és pesszimista ütemtervem közt jártam. :)  Érdekességként írom, hogy pesszimista ütemtervem célideje 44 és fél óra volt; ekkor (119 km után) még ennél jobb célbaéréssel számolhattam.

A következő ellenőrzőpontiog, egyben depópontig, Perthusig egy hosszabb szakasz, 15 km várt rám egy kis szintemelkedéssel, de összességében elvben haladós, ám unalmas  szakasszal.

Las Illasból kifelé lassan kocogtam, bottal segítettem magam; kevéssé élveztem az aszfalton haladó 2-3 km-t. Emlékszem, morogtam is, hogy a Roc de Frausa utáni aszfaltos után ismét több km-t aszfalton futunk. Aztán jött a lankás emelkedő, ahol felváltva kocogtam és gyalogoltam, miközben kezdett behálózni a nyomottság, álmosodás.  A sík, majd enyhén lejtős részen aztán – egy koffein tabletta mellett - tempóm növelésével igyekeztem felpörgetni, „ébreszteni” magam.

Jól gondoltam: valóban unalmas szakasz volt ez, dózerutas. Perthus várát meglátva azt hittem 10-15 percen belül meg is érkezem a frissítőre, ám korai volt az örömöm.
100miles_sfrance_32b_szov.jpg
Megérkeztem a bekötőútra, szemem már kereste a frissítőt: „-Melyik kanyar után látom meg ?” ... aztán jött az első meglepetés, mikor a jelölés a várhoz vezető meredek hegyoldali bozótosba vitt be. Újabb remény: „-Na jó, ezek szerint a várban lesz a frissítő...”   A jelölések szépen fel is vittek a várfalak közé, klassz kilátás is nyílt vissza a Pireneusokra, ám frissítőnek még mindig nyoma sem volt. Várból ki és kezdődött a faluba vivő lejtő.....  Áh, csak kicsit bosszantott.... – másfelől persze ilyenkor olyasféle is van a fejemben: pár perc ide, vagy oda már tök mindegy. Ha a faluban lesz, akkor ott lesz! Azt hittem, hogy negyed órával korábban a frissítőre érünk, ehelyett végül 19:15-re érkeztem meg, még világosban.

Az unalmas szakasz, majd a végső kicsit bosszantó 20 perc miatt jól jött, hogy megint kicsit hosszabb időzésű, tartalmas frissítőre értem. Kellett is az alapos feltöltekezés az utolsó nagy emelkedő előtt. Kevésre emlékszem, de arra még igen, hogy kb. 45 perc után indultam volna tovább, amikor véletlen a futózsák zipzárjának kocsija leszaladt és meg kellett javítanom. Apró szarság, mégis mekkora gondot okozhat. Nem is hinnéd mekkorát! Próbáltam ám, 5 perc alatt nem tudtam visszatenni a kocsit a helyére, ha pedig nem sikerül helyrerakni, akkor bizony könnyen szét tud nyílni a zipzár, amit csak biztosítótűvel való összetűzés akadályozhat meg. Kínlódva kivarázsoltam a kis elsősegély táskát, valamint rajtszámom egyik kis biztosítótűjét felszabadítva két helyen össze is tűztem a zsák két részét és bíztam benne, hogy szükség esetén a két kis tű ellen tud tartani a széthúzásnak. „-Ha szétnyílna, akkor bizony kezemben kéne vinni a hátizsákom. Az vajon mennyire tudna működni akár 35 km hosszan ?” Látod, mennyire kis apróság mekkora bajt tud okozni és akár a sikeres befejezést is veszélybe sodorhatja.

Nagy tanulság volt ez: a jövőben minden futóversenyre viszek pár komolyabb biztosítótűt, no és előre figyelek, hogy a zipzár kocsija ne szaladhasson túl!

És még egy: Ugye, hogy egy ultrán valóban minden felmerülő problémát meg kell tudnod oldani ? 

 

Perthus (134 km + 7030 m); haladásom, értékelés:

Perthust így több, mint 1 óra időzés után 20:26-kor hagytam el, éppen csak belül pesszimista ütemtervemen. A települési limitidőig még bő 4 óra volt hátra. A frissítőre a 104. helyen érkeztem (a 222 rajtolóhoz mérten), a korábbiakhoz képest folytattam az előre lépegetést. Fizikailag rendben éreztem magam, de – nem meglepő módon – kicsit tartottam a 2. éjtől, elálmosodástól. Haladásom alapján tisztában voltam vele, hogy az éj nagy részét biztosan a pályán töltöm és fél 7 előtt biztosan nem érek célba. Készültem rá, hogy az álmosság miatt nagyon küzdelmes éjszaka sem kizárt.

 

Puig Neulos (1257 m) hosszú kaptatója következett: több óra altató, lassú haladás fölfelé. Útközben először Col Quillat frissítője várt ránk. A településről kifelé meredeken kapaszkodtunk, majd egy dózerútba csatlakozva, az szinte síkon haladt. A kocogás nem csak illő a sík részen, de hasznos is, hiszen jobban ébren, frissebb állapotban tart. Az újabb emelkedő már a Col Quillat hágóhoz vezetett, ám a lassú lépések „gyönyörűen” altattak. Emlékezni már alig emlékszem, de a videó megörökítette, hogy komoly álmossággal küzdve értem a frissítőre (23:10-kor). Az még rémlik, hogy ottani időzésem (talán leültem a sátor fedele alatt), lassú falatozás közben is majd’ elaludtam. Pedig még csak 3 óra telt el az éjszakából és hátra volt még kb. hét ! Az utolsó kettő miatt mondjuk már nem aggódtam: azzal számoltam, hogy a cél közelsége már elég motivációt, lelkesedést ad majd, hogy ébren tartson.

Korábban, Perthus felé még a videó is rögzítette, hogy felvetettem: éjjel, hegytetőkön esetleg jelentkező hideg időjárás jó eséllyel ébren tartana, azaz segítene. Órákkal később reményem be is teljesült: Puig Neulosra kapaszkodva, az utolsó kilométereket komoly szélben, hidegben tettem meg és természetesen egy pillanatig sem voltam álmos. :) Eleinte még csak az erdőben haladva fújt erős szél és éreztem a hideget, miközben haladtunk egyre csak föl és föl. Tönkre ment magasságmérőm híján azt sem tudtam, milyen magasan járunk, mennyit kell még a csúcsig menni. Magassága alapján fás, erdős hegy lett volna a híres Puig Neulos, ám valójában egy idő után kopár mezőn, tomboló szélben küzdöttünk fölfelé. Egyfelől klassz volt alattunk látni a tengerközeli települések lenti fényeit, másfelől a tomboló, viharos / orkán erejű szélben időnként bizony komolyan keresni kellett a prizmás jeleket. Nem mindig volt könnyű megtalálni, merre vezet az út. Nem volt elég a tomboló szél, még a jelzésekre is figyelni kellett a hűvös kopár hegygerincen. Annyira hideg volt (hőérzet 0 fok körül), hogy időnként amiatt kezdtem kocogni kicsit, hogy az felmelegítsen kicsit. Többször is azt hittem, hogy nem megyünk már tovább feljebb, de még mindig magasabban bukkantak elő a következő jelölők. Fáztam és fogyott a türelmem: „-Érjünk már fel végre!!!”

Jól gondolod / gondolja a kedves olvasó, épp ilyenkor jönne jól a kötelező felszerelésként előírt esőnadrág, hogy a szelet felfogva melegen tartsa a lábam. Jogos ! Ott a pont !

Egy volt a bökkenő, a tönkre ment zipzár. Ki lehetett volna nyitni a rögzítő biztosítótűt, utána még nyitni kellett volna a zipzárt, hogy kibányászhassam a nadrágot. Ha utána túl nagy rések maradtak volna a biztosítótűs „zárások közt”, értékes dolgok hullhattak volna ki. Szóval nem kockáztattam és néha kocogással is próbáltam magam melegen tartani, valamint mind türelmetlenebbül vártam már, hogy „érjünk már fel végre és aztán húzzunk el innen mielőbb! Itt szívunk a hidegben!” – morogtam.

Persze ennek is eljött az ideje, noha később, mint szerettem volna.

A tetőpontot elhagyva,a  túloldalon szerencsére erdőben, széltől védve vezetett az ereszkedés, amely hamar nagyon kellemetlen, lassú, mászós, nagyokat lefelé lépős lejtőbe váltott. Hú, ritka kellemetlen, bosszantó volt! A hideg, tomboló szeles tetőt elhagyva az ember mielőbb ereszkedne, minél lentebb, ehelyett lassú tökölő ereszkedés a feladat. Mindez persze sötétben, az éj közepén. Szeretnivaló, nem ? :)

100miles_sfrance_33_szov.jpg

Apró részletek, ahogy beugranak, volt persze kocogós rész is, ugyanakkor hosszan valóban lassú haladás csak. Megnézve a strava által mérteket; az adatok döbbenetesek: a csúcs és a völgy közti ereszkedés hossza 5,7 km volt, amelyet – egy technikai szünettel és kb. 2 perc videózással együtt – 2 óra alatt tettem meg !!! No, ez a brutál technikás és kellemetlen lejtő volt az egyik fő ok, amiért az utolsó órákban jelentős időhátrányt hoztam össze passzimista ütemtervemhez képest.

A La Vellée Haureuse-i frissítőn (érkezés 2:24) kb. negyed órát időztem csak, nem is sokra emlékszem, csak a derűs, főleg idősekből álló önkéntesekre. Már csak 20 km, benne egy közepes és egy kisebb kaptató állt előttem a tengerparti célig. 

Nem tudom érződik-e, mindenesetre esetemben ritkán adódik (sőt, inkább sosem), hogy akár csak egy kicsit is felmerülne bennem, hogy esetleg nem fejeznék be egy versenyt. Ha egészséges  vagyok, akkor teljesen kizárt, hogy be ne fejezném, amibe belevágtam. Jóformán bármi történik is, mindig úgy állok hozzá: „-Oké, hogy oldom ezt meg?” – hiszen az biztos, hogy megoldom.

 

La Vellée Haureuse településről kifelé lankás aszfaltúton kocogtam, majd valamivel meredekebb, gyaloglós szerpentinúton kapaszkodtunk tovább. Előttem is láttam embereket, igyekeztem utolérni őket, később már az alattam tekergő úton láttam őket. Jól jött, hogy leláttunk a hegyoldalról és, hogy emberek is akadtak a közelben. Biztosan segített az ébren maradásban a kisebb „versengés”, noha nem nevezném annak. Nem volt szó nagy emelkedőről, de még mindig kapaszkodtunk fölfelé. Felértünk egy parkolószerűségbe, azt hittem elindulunk végre lefelé. Nem emlékszem, de valami óra adatból (noha tudtam, hogy elromlott az órám), vagy netán egy kitett tábla adata, vagy távolság alapján egyértelmű volt, hogy kezdődnie kellett volna már a lejtőnek, de még mindig fölfelé haladtunk, ezúttal már egy kis ösvényen.

Nem értettem. „-Hova a francba megyünk még föl ???” – persze nem tehettem mást, hiszen a jelölések szépen követték egymást. Egyértelmű volt, hogy erre kell jönni, csak nem értettem, miért még mindig fölfelé. Végül persze megkezdődött aztán a lejtő, nem is volt benne köszönet ! „-Nesze, vártad a lejtőt? Megkapod!” – IJ, azaz így jártam. Ilyen körülmények közt fel sem merült elálmosodás...

Időnként sziklákban kapaszkodós, lefelé nagyokat lépős, lassan gyaloglós, ereszkedős. Kifejezetten technikás, mászós lejtő, amit kifejezetten nem szeretek. Közben persze alattunk, egyre közelebb láttam már a tengerparti fényeket, ám a hegyen csak lassan ment az ereszkedés, néha lassú kocogás. Ezen a lejtőn egy másfél km-es szakaszt kb. 25 perc alatt tettem meg. Végre ahogy minden véget ér, ennek is vége lett: kiértem a kocsiútra, ahol már könnyedén kocoghattam: Végreeee !!!!!! :) 


Tudtam, hogy már csak egy frissítő és egy dombocska van előttem a célig, összesen 12 km. Hajnali 4 óra 50 körül járt az idő, szűk 43 órája voltam úton.

Lassan kocogtam már, de kocogtam. Amerre az út vezetett, arra volt a tenger. Szinte orommal éreztem már, hogy tengerparti falvak  közelében haladok, pár km-re van csak a végtelen víztömeg. (persze érthető is, hiszen pár km-re a tengertől , az ottani levegőre egyértelműen hat a tengerparti sós levegő, sőt az is sós volt.)

A keresztúthoz érve jobbra kellett fordulni, majd pár km után egy dózerútra vezettek a jelölők, szalagok. A táj nem volt túl érdekes: a lankás kaptatón botoztam és felváltva sétáltam, illetve kocogtam. A cél előtt 10 km-rel fogadott az utolsó frissítő (Lavaill). Tudtam, hogy innen azért van még hátra, így nem lehet frissítés nélkül tovább menni. Nem is vettem szűkre az energia-utánpótlást. Frissítettem eleget, közben 2 percre a frissítő fénye is elment, gond volt az aggregátorral. Épp tovább indultam, mikor feltűnt, ott hagytam a botot, nosza irány vissza. :) Mosolyogtam magamon; tök mindegy az a 2 perc.

Nem tudtam, milyen emelkedő, domb áll még előttem, így kifejezetten meglepett, hogy jócskán meredek volt ám az!

Azt kell, hogy mondjam, nem egy laza százmérföldes ez a 100 miles Sud de France sem ! Senki ne becsülje le, azért mert „csak” 8700 m a szintemelkedés (igaz 174 km-re). Szinte már a tengerparton voltunk, de még itt is komoly mászást tettek az útvonalba. A tetőre, hegyoldali sík szakaszra érve akikkel találkoztam, többnyire sétáltak, néha kocogtak csak, engem meg épp az motivált, hogy többeket megelőzhetek. A fenti 3 km-es, lankásan lejtő szakaszon többeket magam mögött hagytam, feldobva futottam; feltüzelt a cél közelsége. Jó is visszaidézni ezt, ahogy az utolsó, lejtős, majd sík kilométereken, lelkesen, mosolyogva futottam: hiába volt ez még akár fél óra, közben az lelkesített, hogy szűk két napnyi terepfutás végén újabb százmérföldes terepfutóversenyt teljesítek, ráadásul csodás környéken található célbaéréssel, komoly megborulás nélkül, végre nem a végső befutók közt beérve. Mire leértem a hegyről és megpillantottam Argelés-sur-Mer fényeit, mögötte az ébredező Nap narancsosra festette az égbolt határát.

Csodás reggel köszöntött be !  Argelés szélén hátranézve pár száz méterrel mögöttem futót láttam, így aztán lazára sem vehettem. Vicc, de épp az engem követő futó miatt egy szűk kilométernyi szakaszt igyekeztem is viszonylag frissen megfutni. Végül 7:20 körül a tengerpart menti üdülőkhöz, yachtkikötőhöz érve az úton való átkeléskor már önkéntesek vártak tapsolva és mutatták az utat. Áh... itt már nagy volt az öröm ! Ez már a végkifejlet volt, nagy boldogsággal.

Előbb még arra figyeltem, utol ne érjenek, ám mire kiértem a célhoz vezető, hosszú tengerparti sétányra lassan haladó, sőt azt hiszem sétáló résztvevő tűnt fel. A partra érve előbb még kisétáltam a homokra. Ki nem hagytam volna: a tengervízig csak nem sétáltam le, de legalább a homokban tett pár lépéssel „fejeztem ki”, hogy az andorrai határtól nem messze elrajtolt százmérföldes verseny végén elértem a Földközi-tengert.

100miles_sfrance_35_szov.jpg

Visszatérve a sétányra, „barátunk” még mindig sétált. „-Ne már, basszus ! Itt a cél, Te meg sétálsz ?? Épp itt ? Márpedig én futni fogok. Lássuk, mi maradt még benned! ” - gondoltam és fokozni kezdtem a sebességem. Ő is kocogásra váltott, de bennem bőven volt még; nem okozott gondot, hogy akár sprinteljek. Közeledtem, és látva, hogy nem tudja tovább fokozni a tempót, kb. 500 méterrel a cél előtt könnyedén megelőztem (kamerám ekkor már a kezemben volt). A srác odaszólt valamit csalódottan, de nem érdekelt. Futni akartam a célig, ő meg nem tudott eléggé. A végén még megnyomtam a tempóm, hogy tisztán előtte érjek be, aztán kamerára vettem célbaérésem.

100miles_sfrance_36.jpg

45 óra 33 perc 45 másodperccel a rajt után megérkeztem a 100 miles Sud de France (174 km + 8700 m) Argelés-sur-Mer-i céljába. 

Harmadik magashegyi százmérföldes terepfutó-versenyem teljesítettem, amely - utólag azt kell mondjam – bakancslistás verseny. A 222. rajtolóból 98. helyen értem célba, miközben az elrajtolt versenyzők 39%-a nem tudta befejezni a versenyt, noha az időjárásra semmi panaszunk nem lehetett. A 39%-os feladási arány magasabb, mint az utóbbi két év UTMB-jén.

gyg_haladas_idok.jpg

A rajtot követő lenyűgöző fél nap teljesen elvarázsolt, később sajnos jóval több lett a technikás rész, mint én szeretem, sőt a végső két lejtő kifejezetten bosszantó, lelombozó, ám ilyen hosszú verseny végén a 174 km végi tengerparti célbaérés óriási élmény.
(gondolat: ha tudtam volna előre, hogy ilyen szivatós a két lejtő, akkor is ennyire rosszul esett volna, vagy inkább azért lombozott le, mert erre aztán nem számítottam ? )


Örülök, hogy eddig is elolvastad, még egy gondolat, aztán az értékelés van hátra: 

Sajnos néha olvasni olyat, hogy egyesek szerint az ilyen verseny csak egy komolyabb kirándulás, illetve erősebb , futni is tudó teljesítménytúrázók is simán teljesítik. Egyfelől nem hiszem, hogy a lelkes teljesítőknek ez hiányzik (mire jó az örömüket csökkenteni ?), másfelől külföldi terepversenyeken nagy-nagy elismeréssel tekintenek minden (!) teljesítőre, de nem csak erről van szó, hanem a korrekt helyzetértékelésről ! 
Épp e verseny miatt is helyre kell tennem ezt. Való igaz, lehetnek olyan teljesítménytúrázók (akik, minimális megállásokkal, ám futásokkal is (persze, akkor már nem "kirándulás"!)) teljesíteni tudnak pl. egy ilyen versenyt, ám akkor azokról sem szabad megfeledkezni, akik ugyan pl. nálam jobb futók, többük komoly edzőkkel készül, mégis feladnak komoly versenyeket. Ahogy az UTMB versenyein a magyarok közt is voltak / vannak ilyenek (2018-ban, 2019-ben is, gondolom előtte is), e versenyen is volt rá példa.
2014-ben két, nálam bőven jobb magyar terepfutó is nekivágott a százmérföldes versenynek, ám végül nem tudták teljesíteni. (erősségüket illetően: míg az ITRA szerint XL távon az én pontszámom 2019-ben 457, az övéké 581 és 587 volt a verseny évében; magyarán sokkal jobbak ! Eddig egyikük teljesített csak XXL-es versenyt,  az 539 pontot ért.) Azt gondolom, kifejezetten nem szerencsés ezzel a „kirándulássá degradálással”, vagy sugalmazással jönni, mert az erősebb (nem az elitre gondolok) versenyzők általi feladások esetén akkor adódik a felvetés: "-Ja, ők még lekirándulni sem tudták a versenyt ?" - noha többüket komoly edzők készítik fel ...

A sportemberek a lassabb teljesítőket sem degradálják le, két szép példa erre, ahogy

  • Anna Frost (2-szeres Hardrock győztes női terepfutó, aki a legendás Nolan 14 első női teljesítője !) az egyik Transvulcania videóban (23:00-tól) beszélt a Transvulcania utolsó órákban beérő teljesítőiről, hogy azt is mennyire értékeli: egész nap a pályán lenni, melegben, küzdeni, stb. Érezteti, hogy az élversenyzőkkel szemben elismeri azokat is, akik pl. 15 órán át is kint vannak a pályán, miközben ők már órák óta pihennek, stb.,
  • vagy ahol Courtney Dauwalter (UTMB és Western States győztes terepfutónő) a  Tahoe Rim Trail 200 lassabb teljesítőiről, (itt: videó linkje   ), ahol érzékelteti, hogy minden finisherre igaz, hogy – akár küzdelmekkel, de - teljesítette a nagy távot, azaz mindegyik célbaérő a verseny teljesítője, mindegyikre tisztelettel tekint.

A sportemberek jellemzője, hogy tisztelik a másik sportolót és eredményeit, nem célozgatnak, hogy ilyen, meg olyan teljesítés mennyivel kisebb értékű, hiszen össze sem hasonlítják azokat.
Hallottad valaha is pl. Usain Bolttól, vagy Eliud Kipchoge-tól, hogy az nem is futás, amit maratont 4 óra alatt futók csinálnak, ami duplája az ő idejének ? (pedig az az ő számára csak kocogás lenne)
Nem hallod. Mindenki a maga versenyét futja, maga küzdelmét vívja meg, maga szintjén teszi oda magát. 

Másfelől meg: a sportembernek nincs szüksége arra, hogy mások teljesítményét degradálja.

Külföldi versenyeken (akár olasz, spanyol, francia, portugál, stb. - voltam már néhányon) az is tanulságos, hogy a szurkolók, önkéntesek milyen tisztelettel viseltetnek minden (!!!) résztvevő, teljesítő felé. Az utolsók teljesítményére is nagy elismeréssel tekintenek. Nem véletlen, hogy több legendás versenyen nagy tapsot kap az utolsó teljesítő, mert a saját szintjén ő is nagyot teljesített; az UTMB-n - úgy tudom -  fel is hívják a díjátadó ceremónián a színpadra, mert elismerik az ő teljesítményét is. 

(persze tudom, Magyarországon élek...)

Értékelés, epilógus:

A verseny első fél napja annyira varázslatos volt, hogy akkor még az járt a fejemben, hogy lehet, hogy annyira elcsavarja majd a fejem, hogy netán visszatérést kívánó verseny lesz. A kellemetlen, nehéz ereszkedések hatására, most azt mondom, hogy nem hiszem, hogy visszatérek, ugyanakkor az idő megszépíti az emlékeket, úgyhogy.... „-Soha ne mondd, hogy soha!”

A 100 miles Sud de France egy gyönyörű, nehéz, többször technikás verseny, kiváló szervezéssel (az első harmadban azért picit lehetett volna bővebb a frissítés! Ha ott nem lett volna nálam elég saját frissítés, lehet, hogy gondban lettem volna), útvonaljelöléssel, a teljesítésért járó dzsekivel, éremmel, a rajtcsomagban technikai futómezzel, borral.

100miles_sfrance_39_szov.jpg

Boldog vagyok, hogy teljesítettem, hogy - hamarosan elkészülő - részletes videóm által alaposan be is tudom mutatni.

Ami teljesítményem illeti: kifejezetten nehéz ütemtervet készíteni; volt is 3 verzió, ezekből a legerősebbről sejthető volt, hogy szinte irreális. Az lett. Kétségtelenül, a megnézett fotók ellenére sem tudtam jól számolni, mennyire nehéz lehet egyik-másik szakasz. A pesszimista ütemtervemtől való 1 órás elmaradás jóformán egyértelműen indokolható az utolsó két technikás lejtő nehézsége okozta időveszteséggel. Ezen túl, ha a depópontokon valamivel kevesebbet időztem volna (nem érdekel, csak az elemzés miatt írom), nem sokkal maradtam volna el az óvatos ütemtervem célidejétől.

Végül pedig: mivel vagyok elégedett és mit tanultam ebből a versenyből ?

Elsőként mindenképp azt kell kiemeljem, hogy elkezdtem rászokni, hogy a korábbiakhoz képest jobban megfussak lejtőket és, hogy egy ilyen hosszú verseny első harmadát a korábbiakhoz képest valamivel igyekvősebbre vegyem. Nehéz ezt részletekbe menően kielemezni, de úgy érzem,  hogy a videózások ellenére Vernet-les-Bains-ig magamhoz képest igyekvősebbre vettem a figurát: lejtőkön, valamint egy-egy frissítőn is. Az az igazság, hogy a Janek Noémivel tett júliusi tempós futás hozta ki belőlem, hogy rájöjjek: élmény tempósan lejtőn futni. Azóta időről-időre csinálok lejtőn tempós futásokat; valamennyire igyekszem edzeni erre.

A jövőre vonatkozóan mindenképp tartani szeretném, sőt minél tovább tartani azt, hogy versenyeken több lejtőt - a korábbiakhoz képest - jobban fussak meg. Bár idővel nagyjából rendben voltam, a depópontokon eltöltött időkön lenne mit faragni. Azt gondolom, hogy a jövőben is elegendő időzést tervezek a depópontokra, de azért jó lenne 40-45 percnél hosszabban nem időzni. Belefér abba átöltözés, cuccok cseréje, elegendő kajálás és a mosdó felkeresése is.

Célszerű még visszatekinteni, hogy van-e fejlődés:

eddigi három – magashegyi – százmérföldes versenyem így alakult:  

- az elsőn, az UTMB-n még csak 15 perccel értem be a szintidő lejárta előtt (sérült láb, emiatt nem elégséges edzés, ráadásul verseny előtt nem elegendő alvás után - köszönhetően annak is, hogy megtudtam, hogy terepfutó ismerősöm, milyen hazugságokkal mocskol  ahátam mögött),

- a 2019-es Swiss Alps 100-on a gyomorproblémák, hasmenés ellenére 41 perccel a szintidő lejárta előtt értem célba a 38. helyen (utánam még tán 6-7-en futottak be),

- végül a 2019. októberi 100 miles Sud de France-on már csaknem 2,5 órával a szintidőn belül fejeztem be a versenyt, úgy hogy a célbaérők harmada mögöttem futott be.

Szeretném megtartani ezt, hogy magabiztosan, ne a versenyek utolsó órájában érjek célba.

 

2020-ra is két százmérföldes versenyt tervezek:

- Július 3-i rajttal a Val d’Aran by UTMB a Pireneusokban (160 km + 10500 m),

- majd augusztus végén – ha szerencsém lesz a sorsoláson - az UTMB (170 km + 10000 m). Ha nem sorsolnának be, akkor talán a szeptemberi Gran Trail Serre-Proncon (171 km + 10500 m) jöhet szóba, vagy..... titok :) .  


Köszönöm a szurkolást ! 

Szólj hozzá

álom élménybeszámoló terepfutás Franciaország Pireneusok GoPro bakancslistás terepfutóverseny terepfutó-verseny Pirineos 100 mérföldes 100 miles Sud de France Argeles sur Mer Cortalets Col Mitja Puig Neulos Roc de France Roc de Frausa Pyrénées Mont Louis 100 miler