2017-ben az Ultra Pirineu a Skyrunning terepfutó versenysorozat ultra távú „világkupa” versenyeinek befejező állomása volt, nevéből adódóan a Pireneusokban található, nehézségét illetően sokat (de nem mindent) elmond a 110 km-es távra jutó 6768 m szintemelkedés (2019. évre rövidebb lett). A verseny útvonala a Cadi-Moixelo hegységben vezetett, ami Barcelona felől a Pireneusok első magasabb hegyvonulata, a rajtot és célt egy tündéri, békés kisváros / falu, Bagá adta.

2017. év elején sokat vacilláltam az évi terepfutóversenyeimen, végülis 2017-re az Ultra Pirineu lett a legmotiválóbb, a táv és szint mellett a verseny komolysága, lenyűgöző táj, illetve a neves, világszintű résztvevői miatt. 2016-ban a Transvulcanián (74 km + 4350 m) megtapasztaltam már, mit is jelent, egy Skyrunning verseny komolysága, hangulata, stb., ahhoz hasonlót akartam ismét. Ezen túl az Ultra Pirineuról is csodás, lenyűgöző videókat láttam, hasonlóan magával ragadott, mint a kedvenccé vált Transvulcania. Nézegettem, hogy vajon futottak-e már e versenyen magyarok, hallhatok-e pár mondatot a benyomásokról, de úgy láttam, magyar résztvevő korábban még nem futott a versenyen. 

Mint már 2016 óta bevált, a szokásos ütemezéssel képzeltem a versenyt és a megelőző heteket: ha már olyan messzire, a Pireneusokba repültem a versenyért, magától értetődött, hogy bringával is visszatérjek oda, így kb. 10-11 napos kerékpározást terveztem a versenyt megelőző időszakra, sőt.... Összességében az lett a terv, hogy bringával végigtekerek az Atlanti-óceántól a Földközi-tengerig a hegység hágóin, emelkedőin haladva és közben teljesítem az Ultra Pirineu terepfutóversenyt.

A szombati versenyt megelőző keddre még elég komoly tekerés jutott (a Port d’Envalira 2407m magas hágón át, ráadásul meglehetősen hidegben), szerdán már lazább nap volt: ennek keretében futottam is picit az első hegycsúcsunkon álló Niu turistaház környékén). A csütörtök és péntek már a teljes pihenésé volt: intéztem a rajtcsomag-átvételt, elmentem az élversenyzők sajtótájékoztatójára és nézelődtem erre-arra, összeállítottam a csomagom, stb.

A Skyrunning versenysorozat, Ultra Pirineu versenyének rajtjára szeptember 23-án, reggel 7 órakor került sor, Bagá központjában, amelytől bő 4 km-re - egy appartmanban - laktam, így kénytelen voltam bringával érkezni :). Mobilom 5 óra tájban ébresztett, hogy reggelivel együtt egy órányi készülődés után 6 óra tájban útnak indulhassak és - csúszással is számolva - legkésőbb 6:25-re biztosan a városközpontba érjek.

A reggeli készülődés rendben ment, a vártnál talán egy hajszálnyival kevesebbet tudtam csak enni, ám rendben vágtam neki a 4 km-es bringázásnak. Nem meglepőmód sok autó haladt a sötét úton; fele részük a rajthoz tartott :).

A sétálóutcán már sok futó mellett hajtottam el és érkeztem 6:25 tájban a célban rám váró kis csomagom leadásához. Azért hogy a másnapi izzadt befutó után száraz ruhába bújhassak, célszerű volt váltásruhát is ott hagynom.

A rajthoz vezető sikátor felé haladva már hallottam, amint a műsorvezető Luis Alberto Hernandot (terepfutó világbajnokot) említi és szólította is meg pár mondat erejéig. A rajt tere már tömve volt futókkal, a többség beállt a helyére, mégis 2 percig filmezni próbáltam az első sorban álló neves futókat, de szétnézve nem igen láttam a sztárokat, mint Luis Alberto Hernando, Miguel Heras, Nuria Picas, stb. Mire eljutottam a tömeg végébe, kb. 15 perc maradt a rajtig. Nem csak a téren, de körben, azon túl is lelkes szurkolók várták a rajtot, tapsoltak, várakoztak. Volt időm elővenni a zenémet adó mp3 lejátszót, videóztam egyik-másik kamerával, a facebook által még élő videóval is bejelentkeztem.... és el is jött a visszaszámlálás ideje.

7 órakor persze csak a mezőny eleje „robbant ki” a térről, mi csak lassan araszolva..... – miközben a speaker spanyolul mondta a bíztató szavakat, hogy hajrá, kitartás, stb... A sikátoron át a CÉL terére érkezve végre futhattunk is, miközben a téren, a kordonokon túl szurkolók tömege tapsolt, éljenzett, bíztatott bennünket. Hatalmas élmény volt így nekivágni a Pireneusokban ránk váró 110 km-nek és csaknem 6800 m szintemelkedésnek!

A sétálóutca végére érve, a város szélén haladva máris fordultunk vissza a hegyek felé, majd kb. 2 km után megkezdődött a meredek emelkedő. Már ekkor annyira hajnalodott, hogy sokan nem is égették fejlámpájukat. 3 km sem telt el és az erdőbe érve, a meredekség miatt máris csupán tempósan gyalogolva haladtunk felfelé. Itt derült ki, hogy a résztvevők közt rengeteg volt a botozó. Nem lett volna bajom velük, csak az a helyzet, hogy nehéz őket előzni, másfelől többük nem mindig figyel rá, hogy időnként botjával mást ne veszélyeztessen. (Megjegyzés: 2018 tavasz végétől én is a botozók táborába léptem; meredek kaptatókon a terepfutóbot hasznos segítség!)

Az első fél – egy órában sokat haladtunk erdőben, meredek ösvényeken, néha lehetett csak előzni. Akadályozás elvétve volt csak, néha pár embert azért körülményesebbnek találva gondoltam rá: vajon mennyire lehet tapasztalt a hegyi terepen ? Ezt később lejtőkön is tapasztaltam: akadtak, akik olyan túlzottan óvatosan kocogtak lefelé (én is az vagyok, de azért mégis haladok), - kis túlzással - mintha Hollandiában nőttek volna fel.

Az első fél- egy órában a sorban, egymás nyomában haladó „tömeg” miatt kevéssé volt élvezetes a „verseny”, de ezt már megtanultam a 2016. évi Transvulcanián is: ha a rajt utáni időszakban szűk ösvényen haladunk fölfelé, akkor az első időszakban – amíg lassan szét nem húzódik a mezőny – el kell fogadni, hogy „vonatozunk” és tűrni kell a botozók jelentette veszélyt, néhány túl körülményes, lassú résztvevőt. Persze minden ilyen alkalommal eszembe jut a Transvulcania szervezők ügyes szabályozása, mely szerint ott az első 6-7 km-es szakaszon tilos a bot használata. Talán 1200-1400 m magasság körül nyílt először kilátás visszafelé, az itt –ott felhők által díszített völgy felé, néha széles földúton haladtunk, előzni is lehetett, illetve a mezőny is szakadozott J. Pár perces lejtő is akadt, néha az előttünk magasodó 2300-2500 m-es hegygerinccel szemeztünk, majd végre 7,7 km és 1007 m szintemelkedés után megérkeztünk az első frissítőállomásra (Rifugi Rebost, 1629 m), amely elején (vagy utána) automata chip-leolvasás is volt: az otthon drukkolók az interneten pillanatokon belül láthatták, hogy haladok.

Részidő: Hozzávetőleges ütemtervem szerint 8:30-45-ös idővel számoltam, ehhez képest 8:41-kor „chip”-peltem :), teljesen időben. Természetesen volt víz, iso, banán, narancs, valami finom barna süti, gumicukor, ….. A barna süti kifejezetten finom volt és éreztem, hogy tápláló, elég energiát ad. Frissítés és körbefilmezés után további komoly emelkedő állt előttem.

A folytatásban váltakozott a mezei, illetve erdei út, továbbra is akadtak kifejezetten meredek szakaszok, néha katalán zászlós szurkolók tapsoltak, buzdítottak bennünket. Teljesen magával ragadott ez, hogy emberek, családok felmentek a hegyre, hogy ott buzdítsák a futók százait (feldobva őket), illetve elvben inkább valószínűbb, hogy családtagjuk miatt tettek így és amellett, hogy elhaladásakor neki szurkoltak, azon túl a mezőny többi tagját is buzdították. Az ember ahhoz persze hozzászokott, hogy kerékpárversenyeken az emelkedők mentén szurkolók tízezrei buzdítják a bringásokat (a Tour de France a világ 3. legnézettebb sporteseménye), de hogy kocsiúttól távolra, a hegyre, mezőre feljöjjenek.... E szakaszra a mezőny szerencsére már széthúzódott annyira, hogy elmúlt az az érzés, hogy tömegben haladunk. Innentől már jobban élvezhetővé vált a verseny.

Talán 2000 m tájékán elfogyott a növényzet, itt-ott már szép kilátás nyílt a hegygerincre és az Ultra Pirineu legmagasabb pontját jelentő Niu csúcsra, ahol a következő frissítő volt. Mázli, hogy ilyen szép időnk lett :). Annak idején egyik évi szervezői videóban láttam, ahogy az élmezőny parádés fények közepette fut a hegygerincen, miközben a lent a völgyben megültek a felhők. Természetes, hogy arról „álmodoztam”, azt reméltem, hogy nekem is részem lehet majd valami hasonlóban… és láss csodát, így is történt :). Meg is álltam párszor filmezni, gyakran persze futás közben videóztam. Az utolsó erdei szakaszról kiérve két okból is élveztem, hogy kopár mezőn kapaszkodhattunk: a kilátás mellett itt gond nélkül lehetett előzgetni :), nem kellett arra várnom, hogy az ösvényen legyen ehhez elég helyem. Az előzgetések mellett persze meg kell jegyeznem, hogy a GoPro melletti másik videómmal (amivel zoomolni is tudok) való filmezés alkalmával korábban akár esetenként 50-50 futó, itt, a ritkább mezőnyben talán már csak 20-25 futó előzött meg.

A csúcs felé kapaszkodva észak felé La Molinára és Puigcerda felé láttuk a tájat. Mikor megálltam fotózni, bizony a ritkuló mezőny miatt néha akár több másodpercet (akár 10-et) is várhattam, mire megfelelő futó érkezett a fotómra. Mégis vártam. A gerincen egy-két hófolt mellett kocogtunk el, majd a videóból jól ismert utolsó meredek kaptatón értünk fel a Niu turistaházhoz (2537 m magasan; rajt után 13,8 km-rel + 1943 m szintemelkedéssel). Az interneten található videókban az élmezőny a végső meredeken szurkolók tapsoló sorfala közt ér fel a csúcsra, nekünk sajnos már kevés ember maradt (akkor ott hiányoltam), ám a táj bőven kárpótolt, csodás volt. A frissítőn 11 percig időztem, falatoztam (szendvicset, péksütit, szárított gyümölcsöt is), megtöltöttem kulcsaimat, aztán uccu – következhetett a meredek lejtő.

Részidő:

Két ütemtervem volt, a reálisnak nevezett szerint 10:20-35 között számoltam időzni a Niu turistaháznál, végülis ehhez képest 10:39-kor érkeztem a frissítőállomáshoz és 10:50-kor hagytam el, azaz picit, negyed órával ütemtervem mögött jártam. A lenyűgöző kilátásból fakadó megállásaim is hozzájárultak, hogy míg az előző frissítőponton a kb. 1100-1050 fős mezőnyből a 664. helyen álltam, addig a Niu turistaháznál levő frissítőhöz már a 899. helyen érkeztem. A csodás táj, felhők fölötti futás élménye így hatott. Nem igazán zavart ez, meg aztán később ki is derült, a célba már a rajtolókhoz viszonyítva középmezőnyben érkeztem meg.

A turistaház melletti nyeregből lenyűgöző panoráma nyílt a részben felhők megülte völgyre; csodás volt fentről nézni rájuk, ámultam, fotóztam, videóztam is. A következő, meredek lejtőn - noha nem vagyok egy gyors lejtőző, mégis - jó pár futót előztem meg. Csodálkoztam: netán Hollandiához hasonló terepen edződtek ?

A következő frissítőig egy rövid rész kivételével végig lejtőre számíthattunk, ám az a kis rész, szerintem a diagramon szereplőnél nagyobb lett. A meredek lejtőt kifejezetten szép, erdős-mezős szakasz váltotta: a mezőn lovak legelésztek, kiscsikó nyargalt – épp, mint az Ultra Pirineu hivatalos videójában. A következő rövid kaptató viszont igencsak meglepett. Ilyen komoly, meredek emelkedőre nem számítottam, nem igazán hiányzott. Végül a kilátás kárpótolt, ráadásul útközben egy ösvény mentén minket figyelő tehénkén is jót mosolyoghattuk.

1500 méteres magasságba ereszkedve a szép napsütéses időben eljött a vékony, nyári futóruhára vetkőzés ideje: végre rövidnadrágban és rövidujjú mezben folytathattam a futást. 28,2 km + 2451 m szintemelkedéssel értünk Serrat frissítőjére, ahol  megint örömmel falatozhattam a finom sötétbarna sütiből – ezt jól megjegyeztem - , de ettem sós sütit, banánt és szárított gyümölcsöt is.

Bellverig, az Ultra Pirineu első nagy frissítőjéig (egyben depópontig) már csak egy kisebb „buckát” kellett megmászni, amelyről a többször panorámás lejtő már a településre vitt le. Ekkorra már kifejezetten kellemes nyárias idő lett. Nyolc és fél órával a rajt után bizony lábaimban éreztem már a megtett szűk 40 km-t és bő 2600 m szintemelkedést, ugyanakkor persze gond nélkül ment még a futás. :) Egyes résztvevők már csak gyalogoltak.

A bellveri állomás (39,8 km + 2662 m szint) az ultra táv depópontja, egyúttal a maratoni táv (ezen indult a legendás Kilian Jornet is) rajt- és cél helyszíne volt, így a komoly szurkolóközönség hangja, zaja és a zene már messziről hallatszott. A sportcsarnok előtt jobbra tereltek, ahol a kötelező felszerelés ellenőrzésére került sor. Az Ultra Pirineu volt az első olyan komoly rangú és időjárási viszonyú verseny, ahol ezzel is találkozhattam. A kötelező felszerelés egy-két tételét ellenőrzik ilyenkor; kifejezetten fontos ez, hiszen pl. ha az idő rosszra fordul, nagy szükség lehet esőkabátra, esőnadrágra, vagy akár sapkára. A május 20-i Transylvania 100k-n tapasztaltam is, hogy bizony mennyire fontos a kötelező felszerelés megléte.

8 és fél óra terepfutás után a csarnokban jól esett kicsit leülni és úgy elfogyasztani a tészta adagot. A vízhólyagok elkerülése érdekében zoknit is cseréltem, valamint sor került só-, magnézium és BCAA tabletta bevételre is. Összességében fél óra időzés után 16:07-kor vágtam neki a még előttem álló 70 km + 4100 m szintemelkedésnek.

Részidő:

A Niu túristaháznál még 15 perccel reális ütemtervem „mögött” (a 899. helyen) indultam tovább, Bellvert szinte pont ütemtervem szerint, 16:07-kor, a 848. helyen hagytam el.

A város szélén facebook élő videóban még bejelentkeztem, aztán kocogásra váltottam. Az erdő széléig pár km-en még unalmas, nem túl meredek, időnként futható emelkedő vezetett. 100 km körüli vagy hosszabb versenyeimen időnként szeretek útközben bejelentkezni, fotóimmal, 1-1 mondatommal „közvetíteni” az eseményt, ezúttal egy gyaloglós szakaszon útközben osztottam meg az otthoniakkal pár fotót, érzést. A Bellver utáni első frissítőig, Cortalsig a terep kevés extra szépséget adott, viszont itt-ott akadtak klassz futós részek is. Meglepőmód e szakaszon (további) 24 perc elmaradást hoztam össze az ütemtervhez képest ( persze ebből adódhatott valamennyi (10 perc ?) az elején a telefonálás, élő videózás, majd menetközi fotómegosztás miatt, no meg talán kicsit túlzottan optimistán is terveztem ezt a részt.


Cortalsnál (49,5 km + 3383 m) katalán zászló fogadott a frissítőnél. Víztöltésen, falatozáson túl egy finom koffeines-gyümölcsös SIS gélt (nutridepo.hu ) is „betoltam”. Éreztem is utána kellemes hatását; jól pörögtem, jól haladtam. Az út többnyire erdőben, időnként egy kis kilátást is engedve közeledett, emelkedett a hegység főgerincére; akadt néhány erdei singletrack, ahol kifejezetten ideális, örömteli volt a terepfutás.



A gerincről csodás kilátás nyílt dél felé, a Pireneusok lankáira, mind kisebb hegyeire. Felérve kifejezetten jól éreztem magam; mondtam is a videóra, hogy az utóbbi szakaszon bizony jól ment, jól haladtam. Nem ismertem néhány kilométeres részletességgel, hogy milyen hosszú az azt követő szakasz, ezért kifejezetten nem dobott fel, amikor naplemente táján megláttam, hogy milyen távol van még a hegyoldalban az Aguilo turistaház és frissítőpont. Ütemtervem szerint világossal terveztem felérni az Aguilo frissítőpontot követő hegycsúcsra, ehhez képest a távoli fényeket meglátva, kiderült, hogy már a turistaházhoz is sötétben érkezem majd meg.

A famentes hegyoldalon, a szürkületben még húzhattam a fejlámpa elővételt, ám fák közé érve nem halogathattam tovább: szükség lett Silva Trailrunner 2 fejlámpámra.  20:47-re érkeztem a frissítőre, ahol a falatozás közben a fejlámpás futókat látva végiggondoltam és –számoltam: „Reggel 7-ig bizony 10 óra sötétben haladás /-futás áll előttünk. Elég durván hangzik.” A naplementével csökkenő hőmérséklet miatt alul hosszúnadrágra váltottam.

Részidő:

Mire elhagytam Aguilot, ütemtervemtől már 1 órával maradtam el, talán egy kicsit pontatlanul is terveztem ezt a szakaszt, illetve nem számoltam néhány megállásra, gyönyörködésre, filmezésre. Az ütemtervhez képesti időhátrányom növekedése ellenére a korábbi 848. helyről a 712.-ra léptem elő. Teljesen egyben, jó állapotban voltam.

Komoly, meredek emelkedővel, vak sötétben és egyre hidegebb időben folytatódott az Ultra Pirineu, rövid ideig még fák mentén, aztán kifejezetten meredek, köves ösvényen. Lassan, fejlámpafényünk segítségével lépegettünk fölfelé; visszanézve jópofa volt látni a hegyoldalon araszoló fénypöttyöket. Idővel az ösvény olyan meredek lett, hogy érdemben belassultam. Ahogy a hidegben, nagyon meredek és néhol kavicsoktól csúszós úton egy alkalommal megcsúsztam, ugyan kitört belőlem a morcosság, de perceken belül „megnyugodtam” és csendben küzdöttem tovább. A gerincre érve a köddel csekély látótávolság fogadott. Kifejezetten jól jött, hogy fejlámpás szervezők / segítők várták a felérőket és mutatták is, hogy merre indul / folytatódik az ösvény.

A gerincen, picit lejteni kezdő úton kocogva több tucat futót előztem meg: egyszerűen nem értettem, hogy alig akadt kocogó. Többségük csak gyalogolt, miközben a füves gerinc ideális volt futásra. Később - mintha a hatásomra történt volna - mögöttem páran felvették tempómat, innentől egy ideig az hajtott, hogy „nehogy már utolérjenek!” :)

Kb. 1,3 km-rel az első tetőpont után indult meg Gósolig vezető 9 km-es lejtő. Kiválóan futható ösvény / földút volt, köd sem lassított már: az éjszaka, sötét ellenére jól haladtam, élveztem a kocogást és a gyakori előzéseket. Nagyon csodálkoztam, hogy alig akadt, aki futott volna: „-Gyerekek, ilyen kiváló lejtőn miért nem futtok ?” – gondoltam / mondtam nekik magamban. Azt vallom, hogy mivel emelkedőkön kevesebbet tudunk futni, sík, illetve lejtős szakaszokon azért többnyire illik!

2430 m környékéről 9,5 km alatt 1000 m-t ereszkedve érkeztem Gósolba, ahol a faluközpontban jól esett a futókat tapssal fogadó szurkolók sora: feldobja az ilyen az embert. 23:23-kor értem be az ellenőrzőpontra, ahová – depópontra - csomagot is küldtem. Anno tanácsot is kértem, hogy mivel sok kötelező felszerelés van, elég tartalék kajának is kell a futónál lennie, a váltás zoknin és 2-3 gélen kívül mit küldjek oda. A főbb javaslat az volt, hogy pl. olyan csokit, finomságot, amit „ajándékként” tekintek, feldob. A SIS gélek is ilyenek, de talán vmi csokit is küldtem valóban. A bellveri kiemelt frissítőponthoz hasonlóan itt is hosszabb megállással számoltam:  ettem tésztát, mást is, zoknit cseréltem, picit körbe is videóztam…. kicsit nyújtottam is, majd 40 perc (!) időzés után vágtam neki a rám váró 36 km-nek.

Részidő:

Ha a gósoli frissítő elhagyásának időpontját nézem, akkor tulajdonképpen az ütemtervtől való elmaradásom csak a hosszabb időzéssel nőtt, azaz Aguiló óta épp úgy haladtam, ahogy terveztem. Az előző ellenőrzőponti 712. helyhez képest – köszönhetően a kiválóan futható lejtőnek és előzéseimnek - Gósolba már a 620. helyen érkeztem. (a rajt után pár órával elért Niu csúcson még 899. voltam).

Gósoltól a következő frissítőig 8,7 km + 486 m szint, hullámzó terep várt rám, talán itt volt egy kis hullámvölgyem: unalmas is volt, hívott is a természet (míg búvóhelyet kerestem, aközben sem futhattam J). Lényeg, hogy e szakaszon végül kevesebbet futottam, mint a terep engedte volna. Estasen frissítő előtt (éjjel fél 2 tájban) ráadásul álmosodtam is. Egy singletrack-en, keskeny ösvényen több fős résztvevői csoport alakult ki, pechemre sikerült beragadnom egy futás helyett csak gyalogló sorba. A frissítőhöz közeledve valami tábla talán fél – 1 km-re jelölte Estesent, ám ez aztán jóval több lett. Álmosságom miatt kissé türelmetlenül vártam már, hogy végre megérkezzünk (hajnali 1:53).

Részidő:

Mint írtam, a Gósol – Estasen közti szakasz nem volt tökéletes, jobban is haladhattam volna, végül a 8,7 km + 486 m szintemelkedésű szakaszt  „technikai szünettel együtt” – 1 óra 53 perc alatt tettem meg, persze a 620. helyezésről így is az 555. helyen érkeztem meg (az Ultra Pirineu első csúcsán még 899. voltam).

A folytatás egy kifejezetten meredek, többször csúszós, kellemetlen lejtőt hozott (terepileg az egész Ultra Pirineu legrosszabb része), majd kb. bő 300 m szintemelkedésű kaptató várt ránk. Erről a szakaszról nem sok emlékem maradt, bezzeg az utolsó emelkedőről:

A rádióból szóló hangos zenével fogadó Vents-i frissítőn (éji pontoknál jellemző volt a hősugárzó is, így falatozás közben nem fáztunk) kólát is töltöttem a Softflask-be, majd következhetett a kb. 650 m szintkülönbségű, utolsó hosszú emelkedő. Nem múlt még el az álmosság, ezért eleinte dúdolással, zene felhangosítással, később tempó növeléssel igyekeztem kezelni a nehézséget. Az ösvény többször köveken keresztül zubogó patakot keresztezett, olyannyira gyakran, hogy egy idő után már kifejezetten unni kezdtem: „-Meddig kell még lassan tökölni a patakátkelések miatt, mikor lesz már vége ezeknek ?” – morogtam.

Napfényben biztosan nagyon szép lett volna ! Egyik alkalommal le is filmeztem egy átkelést, mert bizony nem csak arról volt szó, hogy van egy kő a patak közepén és könnyedén átkel az ember. A diagram szerint 1500 m-en, valójában 1565 m-en található frissítőre érve már világosodni kezdett az égbolt. Eredendően sem volt meleg, ám a hőérzetet a hűs reggeli szél tovább csökkentette: talán az egész Ultra Pirineu során itt éreztem rövid ideig, hogy a hideg miatt nem szabad sokat időzni; kapucnimat is a fejemre húztam. Pár km kocogás következett. Éreztem, hogy sajnos a cél előtt valamikor pár percre félre kell majd állnom, ami igencsak bosszantott, mivel így tarthattam tőle, hogy a környékemen levő „elengedett” 8-10 ember mind előttem ér majd célba.

Aztán jött a szinte váratlan, igazán meredek emelkedőcske. Talán 100 m szintemelkedés volt csak, ahol szerencsére nagyon gyorsan tudtam haladni fölfelé. A körülöttem levők lassú bandukolásának köszönhetően engem is meglepett, milyen hamar visszaelőztem a társaságot: „-Így már rendben is vagyunk :)” – örültem. Teljesen megtáltosodtam: örömmel, jókedvvel, lendületesen kocogtam a lejtőn, immár a cél, Bagá felé.

Ezen szakasz nagy része valóban üldözéssel, tempós kocogással telt, a feltűnt emberekből egy akadt csak, akit nem tudtam utolérni. Az erdőből kiérve a Coll de Pal hágóból érkező jó ismert közúton – reggeli fényekben - futottam pár kilométert, és amikor azt hittem már csak pár km örömkocogás lesz a célig, jól nem eső, sík, illetve enyhén emelkedős, hegyoldali szakaszra vezettek át. Az utolsó 2 km már a város szélén haladt, a kemping melletti sétaúton, eljött hát az ideje, hogy a célba éréshez Ötztaler radmarathon mezemre vetkőzzek. :)
Senki sem érhetett már utol, rászántam 2 percet a hátizsákban hely csinálásnak. Megfelelő öltözetben akartam célba érni ezen a csodás és nagy élményeket adó versenyen. Az utolsó kilométer már ismerősként köszöntött: hiszen pár napja – mikor kitették az útba igazító táblákat – végigkocogtam már rajta. Kamerával a kezemben futottam a sikátorokon, útközben itt-ott felnőttek, gyerekek tapsoltak, majd a célegyenesbe fordulva persze már több ember értékelte tapssal teljesítményem (mint ahogy persze másét is). Hatalmas élmény volt: a Transvulcaniához hasonlóan ezúttal is érzelmekkel telve, óriási örömmel értem célba, ahol egyből „nyilatkoztam is kamerámnak”, mondtam szembe, hogy ez bizony egy nehéz verseny: kétségtelenül sok benne a meredek emelkedő, ugyanakkor a táj, a szurkolók és minden egyéb miatt szintén szívemhez nagyon közel került verseny lett.

Célba érés után persze egyik segítő örömmel állt rendelkezésemre és a célkapu ill. egy Ultra Pirineu finisher tábla előtt is lefotózgatott, majd én filmeztem le pár célba érést, köztük az egyik hölgyét, akivel többször is haladtunk együtt. Érdekes egy ilyen ultra trail, ahol a verseny során többekkel akár fél napon át kis különbségekkel haladunk együtt, kerülgetjük egymást és válik velük kicsit közös élménnyé, teljesítéssé.

Részidő, ill. teljesítési idő értékelés:

Estasen és a cél közt 28 km + 1476 m szintemelkedést tettem meg, erre a „reális” ütemtervem szerint 6 óra 25 percet számoltam frissítőkön töltött idővel együtt, ténylegesen pedig 6 óra 50 perc kellett hozzá, ebből a tényleges haladás kb. 6 óra 23 perc volt. Nem sokadik hosszú ultrám volt ez, így az ütemterv készítés sem egyszerű, mindazonáltal nem tragikus a különbség. E szakaszon akadt problémás, technikás lejtő, gyakori patakátkeléssel lassított emelkedő, stb., ám így is az 555. helyről a 481. helyre léptem előre.

Az Ultra Pirineut végül 25 óra 43 perc alatt tettem meg, amely idővel alapvetően elégedett is vagyok. Picit lehettem volna gyorsabb, másfelől semmi jelentősége nincs, hogy picit elmaradtam a nehezen tervezhető ütemtervemtől: a lényeg egy emlékezetes, csodás verseny, amely nagy részét élveztem is. (Ha még 1-1,5 órával lettem volna lassabb, az már csalódás lett volna).

 Videóm a versenyről:

Összességében – pulzusmérőm szerint – 20 óra 1 perc volt a mozgás, amelyből elsőre brutál nagy állásidő adódik. Ahogy számolom, filmezésekkel, átöltözéssel együtt Bellver elhagyásáig már meglehetett a szűk 2 óra állásidő, ebből kb. 70 perc a 4 frissítőn.

A leírtak ellenére, versenyt végiggondolva nem érzem, hogy a rám jellemzőhöz képest sokkalta többet időztem volna frissítőkön. Persze én is tudom, hogy ha jobban rámennék géljeim és energiaitalpor fogyasztására (hogy ezáltal tovább faragjak az időmből), biztosan simán lehetne fél – 1 órát is javítani. Érdekességként, ha mondjuk egy órával hamarabb értem volna célba, akkor a 481. hely helyett a 413., másfél órával korábbi finissel 388. lettem volna.

Hogyan tovább ?  (gondoltam anno, 2017 őszén)

Az Ultra Pirineu teljesítésével 2017-ben negyedik  5 ITRA pontos versenyem teljesítettem, ami már önmagában elég lett, hogy a világ legrangosabb és leghíresebb  terepfutóversenyére, az UTMB-re nevezhessek. A nyári Gran Trail Courmayeur sikeres teljesítése, illetve az augusztus végi UTMB követése és videói kétségtelenül annyira elvarázsoltak, hogy nem volt kérdés, hogy év végén nevezni fogok a 2018. évi UTMB-re, az Ultra Trail du Mont Blanc-ra (170 km + 10000 m), amin – a szerencsés sorsolásnak köszönhetően – rajthoz is állhattam.