Úgy vélem, hogy egy blogot illő a bemutatkozással kezdeni. 
Györgyi Gábornak hívnak. A terepfutás pár éve ragadott csak magával, azonban az utóbbi két évben már egymást érik a gyönyörű, életre szóló élményt adó, bakancslistás terepfutások, mint pl. a Kanári szigetek La Palma szigetén megrendezett Transvulcania, vagy pl. tavaly az Ultra Pirineu (110 km + 6768 m) terepfutóverseny teljesítése. Ez jellemző is rám: mindig vágyom életre szóló élmények begyűjtésére, amint teljesül egy nagy célom, hamar előbukkan egy újabb.... sőt néha már hamarabb. :) Bár a terepfutást még csak bő 4 éve művelem (2018-ban már rajthoz állhatok aktuális bakancslistás versenyemen, az UTMB-n, legtöbb terepfutó áhított versenyén, az Ultra Trail du Mont Blanc-on), ám eközben már 25-27 éve kerékpározom (bő 158.000 km-t és bő 1.667.000 m szintemelkedést, ebből több mint 57000 km-t külföldön, amely során 321 alkalommal tekertem 2000 m fölé, abból 10-szer 3000 m - azon belül kétszer 4200 m -  fölé. A bringázás jelenti az előéletemet, pár mondatot erről is kell majd írnom, mert kihatással van a továbbiakra is.

Ami a motivációt, fő célokat illeti, a terepfutás tulajdonképpen 2016 éve óta került az első helyre, miután abban az évben teljesítettem utolsó komoly bringás – bakancslistás - célom: Hawaii szigetén kerékpárral feltekerni a világ legnehezebb emelkedőjén: az óceánparttól a Mauna Kea 4205 m magas csúcsára, igencsak meredek úton. 2016-ban még bringás és terepfutó céljaim is voltak, ám 2016 év vége óta már csak – igencsak – motiváló terepfutó célok járnak a fejemben.

Mint említettem, néhány mondat bringás előéletemről:

Ahogy mostanában a terepfutások, úgy előtte kerékpártúráim is szépen fokozatosan épültek egymásra: ezek során előbb a Felvidéken tekertem 5 nyáron, majd következett az Alpok, aztán 2007-től a Pireneusok is háromszor. Mindkét hegységben feltekerem a világháló legtöbb emelkedőlistája szerint a hegységek összes aszfaltos emelkedőjére, a legeldugottabbakra is. Akadt olyan kaptató, amit jóformán csak a nagyon közeliek ismertek, ill. egy-két elvakult bringás. Videóim által végül én mutathattam be a világhálón. A Kanári szigeteken eddig kétszer bringáztam, mindkétszer Tenerifén és La Palmán, azon szigeteken, ahol 2000 m fölé vezető aszfaltutak találhatóak és mellesleg csodás a táj. La Palma teljesen magával ragadott; lenyűgöző hely! 2016-ban ott teljesítettem a nagy álmomat jelentő terepfutóversenyt, a Transvulcaniát. Persze ott sem maradt el a videózás :) 

2011-ben jutottam fel az Alpok utolsó, még hiányzó 2000 m fölé vezető emelkedőjére (bár alapos voltam, később akadt még pár, amikért vissza „kellett” mennem), ezután következett Európa legmagasabbra vezető aszfaltos emelkedője, amit ráadásul direkt nem Granadából kezdtem (ahonnan szokták), hanem málhával és a tengerparttól fel a 3396 m magas csúcsra.

Utolsó bringás célomat, ahol az i-re feltettem a pontot, Amerikában teljesítettem: akklimatizáció gyanánt bő hetet bringáztam a Sziklás-hegység 3000 méternél magasabbra vezető hágóútjain, kerékpárral feltekertem Észak-Amerika legmagasabbra vezető aszfaltútján a Mont Evans csúcsára (4306 m), majd végül Hawaii szigetén kerékpárnyeregben a világ legnehezebb emelkedőjét is meghódítottam - persze eleget videóztam ott is :). A kaptató 4200 métert meghaladó szintkülönbsége sem gyerekjáték, ezt nehezíti a levegő mind kisebb oxigéntartalma, ám az igazi nehézség a 2100 m feletti 20 km-es szakasz bő 10%-os meredeksége, egy részén süppedős dózerúttal.

2009-től maratonokra, sőt extrém bringás kihívásokra is jártam (túrabringával továbbra is), előbb csak a La Marmotte, majd a legendás Ötztaler radmarathon, aztán 2012-ben a Monte Grappa challenge (extrával: 261 km + 7241 m), 2014-ben a Valtellina Extreme Brevet (360 km + 9164 m), 2015-ben pedig a Super Randonnee Prealpina és a Brevetto Brenta-Ortles(nekem 387 km + 8424 m).

Bár más a sportág, ezek után persze jóval könnyebb volt a terepfutás terén is hozzászokni az ultrákhoz.

Megjegyzendő még:

Az interneten sok komoly külföldi kihívást, témaspecifikus klubot találtam, ezek közül persze olyanok érdekeltek, amelyeknek nem lehet akárki a tagja, hanem komoly teljesítés szükséges a taggá váláshoz. Elég sok információt felkutattam az interneten. 2004-ben első magyar tagja lettem a neves, nemzetközi 100 hágósok klubjának (Club des cent Cols), ill. 2012-ben első magyarként értem el (sok emelkedő teljesítése szükséges hozzá) az UIC kerékpártúrázó szervezet Prestigio kihívásainak legmagasabb szintjét; az előbbinél ez jóval nagyobb teljesítmény.

A Mont Ventoux 3 legendás emelkedőjének egy napon belüli teljesítésével 2008-ban első magyar tagja lettem a Mont Ventoux ütődöttek klubjának (2010-ben túrabringámmal mind a 4 emelkedő is meglett egy napon belül), ill. egy másik neves kihívást találva, a Pireneusok hegyein át az Atlanti óceán és a Földközi-tenger közt vezető Raid Pireneen-ről is kiderült, hogy előttünk (Péterrel teljesítettük) honfitársaink még nem voltak a teljesítők közt, pedig bőven van róla információ a világhálón. Tudom, sok esetben azért alakult így, mert más nem „túrta fel” a világhálót a motiváló kihívásokért.

Alapelvem volt bringatúráimnál is, és így is maradt a terepfutás terén is, hogy: az elsődleges számomra, hogy élvezzem a teljesítést, élményfutás legyen! Ez sokkal fontosabb, mint az időeredmény ! Talán így még inkább életre szóló élményeket tudok átélni :) ... és videóra is venni. Youtube csatornám linkje ez!

Mint írtam, a 2017. évtől már egyértelműen a terepfutásban találom meg a motivációkat.

2017-ben az alábbi 100 km feletti terepfutóversenyeket teljesítettem, ezek közül – mint fentebb írtam – egyiket (az Ultra Pirineut) utólag tekinthetem bakancslistásnak. (2018-as terveimből pedig kettő is egyértelműen bakancslistás. )

• 2017. május. 20.: Transylvania 100 k: kb. 113 km + 6560 m
• 2017. június 3-4: Mátra 115: 132 km + 6760 m
• 2017. július 8.: Gran Trail Courmayeur: 105 km + 7000 m
• 2017. szeptember 23: Ultra Pirineu: 110 km + 6768 m

Ezek közül a Gran Trail Courmayeur és az Ultra Pirineu, a korábbiakból a Transvulcania beszámolóját is biztosan meg fogom osztani a blogon. 

A folytatásban is motiváló, életre szóló élményt adó terepfutásokat tervezek; 2018-ban egy már biztos: augusztus végén a legendás UTMB vár rám (170 km + 10000 m).